„Az ellenzéki nyilatkozatok folyton ezt hangoztatják itthon és külföldön egyaránt. Könnyű vádaskodni odakint, egy olyan világban, amelyben egy párt az ötven százalékot sem szokta elérni, azzal, hogy nálunk bizonyos döntéseket az ellenzékkel való konszenzus nélkül hoznak meg. A tagolt többpártrendszerek világában éppen az alkotmányos többség elérésének kényszere parancsolja a széleskörű egyeztetést. Nem vitatható, hogy a magyar kormánynak minden joga megvan mind az alkotmányos rendelkezések meghozatalához, mind mindazon kinevezésekhez, amelyeket a törvények a kétharmadhoz kötnek. Tény, hogy az ellenzék jó részének nem tetszik az új alaptörvény. Más világban élnek, más reményeik, más erkölcsi felfogásuk van. Annyira más, hogy egy esetleges kompromisszum alapjaiban változtatná meg a többségi akaratot. Miféle kompromisszum lehetséges a tökfőzelék és a madártej között? A visszaélés vagy vissza nem élés kérdését tehát ezen a téren nem lehet vizsgálni.
Két fontos területet vegyünk közelebbről szemügyre. Az egyik a választójog kérdése. A minap Bajnai Gordon nyilatkozta egy osztrák lapnak, hogy Magyarország demokrácia, s amíg szabad és titkos választások vannak, addig minden külföldi beavatkozás káros. Riogatni lehet, hogy a Fidesz a maga képére szabta át a választójogi törvényt, de azért Orbán Viktor véleménye is ütős: mi okunk lett volna a korábbi rendszeren önérdekből változtatni, amikor abban a felállásban nyertünk kétharmaddal?
A másik a kinevezések ügye. Itt vehetjük akár a médiahatóságot, akár az alkotmánybírákat. Az utóbbiakról éppen most jelent meg egy baloldali elemzés, s kimutatta: nem eredeti pártkötődésük szerint formálnak véleményt. (Egyébként nem tették ezt a balról érkező bírák sem.) A médiahatóság gyakorlatában sem lehet elfogultságot kimutatni. Erről egy európai képviselő azt mondta, hogy nem érv, hogy nem tettek semmi egyoldalú lépést, de tehettek volna. Ez az érvelés világosan mutatja, hogy bírálóink milyen elfogultan tekintenek ránk.”