Biszku, a katolikus

„Az emberek majd kétharmada tehát felekezeti szempontból bizonytalan státuszban, felemás helyzetben van. Nékik, akár hívők, akár nem, az egyházuk lényege nem nagyon kell, ők viszont egyháztagként kellenek a »keresztény-nemzeti« kurzusnak és persze az egyházaknak, melyek földi érdekei az adóforintjainkhoz kötődnek. Jó ötletnek tűnt népszámlálással igazolni, hogy az egyházak hatszor annyi embert képviselnek, mint amenyit valójában, így legitimálni nagy többséggé a kisebbséget, így igazolni az egyházak állami túltáplálását, így takarni el a tényt, hogy az egyházi kötődésű keresztény Magyarország a múlté. (...)

A lehengerlő médiafölénnyel rendelkező és a közvélemény-kutatások szerint még mindig igen jelentős támogatással rendelkező klerikális kurzus idején a felekezeten kívüliek, ateisták és nem válaszolók száma a tíz évvel ezelőttihez képest durván kétmillióval (!) nőtt, a saját nyilatkozatuk szerint felekezethez tartozóké pedig ennyivel csökkent. A katolikus és a református egyház is elvesztette »hívei« közel harminc százalékát. A nem egészen tízmillió lakosból több mint négy és fél már semmilyen mértékben és értelemben nem vallja magát egyetlen felekezet hívének sem. A laza és formális kötődésű polgárok hatalmas mértékben és ütemben válnak le végleg egyházaikról, és ez alapvetően érinti a klerikális kurzus legitimitását.”