Melegszik Európa

„tapasztalatom/nyalatom szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy (beszélünk most az erdélyi LGBT táborról) a legtöbb LGBT-manó önmagával van a legnagyobb konfliktusban. példának okáért: van azonos neműekért rajongó ismerősöm, aki bár rendkívül intelligens (úgy értelmi, mint érzelmi téren), számára több éves folyamat volt az, hogy végre belenyugodjon, hogy ez ilyen s ennyi. eleinte titkolta, tagadta, majd betegnek titulálta önmagát, s pszichológushoz járt, hogy az hátha “kikezeli” majd, aztán nagy nehezen elkezdett (hosszas unszolás után) hozzá hasonlóak társaságában mutatkozni, s nemrég belefogott tudatosan a párkeresésbe. s kedves pajtásaim, ez egy best case scenario azok küzül, amiket ismerek.

lemegy az ember A meleg klubba (mert nem sok van Kolozsváron – sem… nem hogy máshol Erdélyben), és azt látja, hogy legtöbben úgy viselkednek, mintha nyertek volna egy ajándékutalványt, amit kerek egy percük van levásárolni: minél rövidebb idő alatt minél több portékát behajigálni a kosárba, ez a cél (ebben az esetben: minél több szexpartnert berángatni a mosdóba). eszük ágában nincs állandó partnert találni, mert ők maguk se nagyon hisznek ebben a mesében. a heterók nagyobb, mint ötven százalékos válási arányaival szembepislogva ki hinne? s ilyenkor felteszem magamban a kérdést, hogy milyen melegek akarnak házasodni? kik? ezek itt, akiket valószínűleg elfogna a röhögőgörcs a házasság szó hallatán, vagy az a három stabil kapcsolatban élő meleg pár, akiről tudok Kolozsváron (mert többről nem)? ők lehet, hogy házasodnának, de nem ők azok, akik lobbiznak, és vadul aktivistáskodnak, hanem nagyrészt a heteroszexuális szimpatizánsok, akik ugyanolyan schwunggal kardoskodnak a bicikliutakért, zöldövezetért, föld órájáért stb. nekik ez is csak egy másik téma, ami körül cirkuszt lehet csapni. a mai ember ébren töltött óráinak háromnegyedét a képernyő előtt üli le (a többit a budin vagy valami járművön, ami eljuttatja egyik képernyő elől a másik képernyő elé – eközben ott van az okostelefon, nehogy lemaradjon va’egy fészbukk-posztról). persze tisztelet a kivételnek blablabla, de egyezzünk meg, nem sok kivétel van. na és akkor ez az ember néha nem is tudatosítja, de üresnek érzi az életét, tenni szeretne valamit, ami számít. milyen édes… és akkor aláír mindenféle petíciót, elmegy minden tüntetésre (hogy valamilyen okostelefonos alkalmazáson keresztül tudassa mind a hétszáz ismerősével, hogy éppen hol van, és milyen nemes dolognak lehet része – persze ezekből az ismerősökből ötszázat utál, kétszázra meg nem is emlékszik, hogy hol ismerte meg), képet készít, felpattintja fészbukkra, hazamegy és boldog, hogy ma is csinált valami értelmeset.”