„Míg Iránban sokat támadott és vitatott rendszer uralkodik az 1977-es iszlám forradalom óta, addig Észak-Koreában a föld talán legvéresebb, legembertelenebb kommunista diktatúrája tombol. Irán nyitott a külvilágra, ebben csak az éppen ellene hozott embargó nehezíti. Észak-Korea ezzel szemben tökéletesen zárt ország, amelyből a rettenetek híre is csak szivárogni tud emiatt. Ami a biztonságra jelentett veszélyt illeti, a különbség még nagyobb. Míg Irán soha egyetlen országot sem támadott meg, és atombombával is csak az országot elpusztítani akarók szerint rendelkezhet (még szerintük is csak a jövőben, esetleg), addig Észak-Korea látványosan demonstrálja saját nukleáris pusztító kapacitását. A neokonok szemében valamiért mégis Irán az első számú ellenség, amelynek okát egészen máshol kell keresnünk.
Vitájuk immár egyre kevésbé arról szól, hogy megdöntse-e az Egyesült Államok a két országban fennálló rendszert, hanem arról, hogy mikor. Vannak mérsékeltebbek, mint Robert S. Litwak, aki »Kívülálló országok« című, most megjelent könyve kapcsán azt ajánlja Obamának, hogy a II. világháború utáni időszak amerikai diplomatájának, George F. Kennannak a politikáját követve »egy rossz lehetőségből a legjobbat« próbálja kihozni. »Csakhogy lehet e diplomáciai megoldásokkal kísérletezni, amikor mindkét ország túljutott azon a szakaszon, amikor még meg lehetett volna akadályozni, hogy atomfegyverhez jussanak?« – teszi fel a kérdést.”