Az öreg híd

„Közép-Európa volt, van és talán lesz is, akár viseli ezt a nevet, akár nem, akár beszélnek róla, akár nem - ahogy a Duna is volt, mielőtt így nevezték -, és nem lehetetlen, hogy túlél bennünket. Közép-Európa léte, valósága független a Közép-Európa-retorikától, attól, hogy mit mondanak róla, jót-e vagy rosszat, szépnek találják-e vagy csúnyának, talányosnak-e vagy unalmasnak, divatban van-e vagy nincsen, attól, hogy népei házasodnak-e vagy éppen ölik-e egymást, ahogy a Balkán is van békében-háborúban egyaránt, ahogy a Közel-Kelet is van, akár ígérkezik izraeli-arab megbékélés, akár nem, ahogy a FÁK is van, akkor is, ha tavalyi hó már nemcsak a cári Oroszország, de a Szovjetunió is. Sőt, ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia is megvan még - képekben, valamennyiünk családi emléktárában. Szidták, dicsérik, tanulmányozzák, nem lehet elfelejteni. A tájak, régiók, szomszédságok tartósabbak, mint az aktuális állami keretek. A múlt nem tűnik el nyomtalanul, hullámzó utóélete van. Az államokat elképzelések tartják fenn, de hogy a Duna folyik, és hogy a partján különféle népek laknak, az több, mint elképzelés.

*

Közép-Európa mint adottság van. Mint valami köztes, közbülső állapot. Sem Nyugat, sem Kelet. Ez is, az is. Feszült és ironikus együttes jelenlétük. Többpártrendszer-kísérlete és egypártrendszer-szokásai. Kapitalizmus és szocializmus, magántulajdon és piac, állami tulajdon és redisztribúció. Polgárosodás és etatizmus. Kritikus értelmiség és paternalista politika. Kisebb népek a két nagyobb - a német és az orosz - között. Labilis, vitatott és többször átrendezett államhatárok között nyugtalan kollektív, ego-k, ideiglenes, függőben lévő identitások. Várakoznak valamire, valami tisztázottabb odatartozásra. Hajlamosak a magány szentimentalizmusára, amely bennünket magunkat páratlan küldetés hordozójának tekint, és természetesen áldozatoknak, ármánykodó szomszédok és nemzetközi összeesküvések célpontjának. Közép-Európa valóság, akár utópia, akár rémkép. Voltak költők, akik inkább lázálomnak tekintették. Valóság, amely nem nagyon igyekszik tudni önmagáról, mert nem igazán szeretne olyannak látszani, amilyen, mert hiszi, hogy van egy nemesebb mása; aranykori arcképe, amelyhez képest a mai látszat, még ha statisztikai leírás is: csúfkép és hamis lárva.
Egymással hadakozó, de egymás nélkül létezni nem tudó kettősségek világa a miénk. Belső paradoxonainkat megőrizzük, nem akarunk tőlük a vagy-vagy logikája segítségével, műtéti beavatkozással megválni. Sok évszázados dicsőségmítoszok és gyászévfordulók tudnak ma is közös megindultságot kelteni. Úgy látszik, a nemzeteknek, amelyek egymás kontextusában, egymással összefonódva léteztek, a különálló létezéshez legalábbis kezdetben támogató mítoszokra van szükségük. A mai reális teljesítmények gyarlóságát történelmi magyarázatok mentegetik. Nemzetek keresnek a maguk számára biztató kollektív életrajzot, igényelik az emelkedett önelégültség élményét, és ehhez félracionális igazolásokat is igénybe vesznek. A nemzeti különösség megszólal, a beolvaszthatatlan identitás hangot ad a maga különvéleményének. Amíg ez a különösség hallgat, addig bombák lappanganak. A dialógus hatástalanítja a bombát. A szuverén nemzeti alanyok féltik saját államukat, vagy éppen államot akarnak. A közösségek jogi formát akarnak adni az önállóságuknak. Benső identitásuk megtervezése folyamatban van.”