„A közkapcsolati rektorhelyettes támadó állást vesz fel minden mikrofon, bevilágított stúdió láttán. Ragaszkodik a botrányt leszűkítő képlethez: itt nincs hírverés, szervezés, toborzás, útját állják a pártok próbálkozásainak. Ahhoz viszont, hogy az egyetemi hallgató szabad idejében mit csinál, nincs közük. Mert azt ugye senki sem kívánja, hogy a régi rendszer módszereihez nyúljanak, és nyomozzanak a tanítványaik után?!
A riporter zavartan helyesel, hiszen demokrata, de ha próbálkozik is egy-két keresztkérdéssel, könnyen megkaphatja: hogy képzeli a szerkesztő úr, lajstromba vegyük a tanáraink, diákjaink politikai rokonszenvét? Ellentmondást nem tűrővé válik a hang: az egyetem falain nem törhet át a pártpolitika! Summa summarum: nem, ők nem vettek észre semmit. Hogy ez önámítás vagy mentegetőzés, nem tisztem eldönteni. Azt sem, hogy a több mint egy évtizedes tendencia miért nem ütött ki semmilyen biztosítékot a felsőoktatásban.”