Ezüstpápa

„Krisztus keresztjét viszi tovább, ami nehéz, talán egyre nehezebb, és semmit sem segít, ha arannyal bevonják.

A jezsuita szerzetes nemcsak Xavéri Szent Ferenc előtt tisztelgett névválasztásával, hanem egy másik hűséges Ferencnek adózott s tette magáévá életprogramját. Assisi Szent Ferenc semmit sem akart magának, csak az elesettekért élt, akikben meglátta Krisztust. Az argentin egyházfő követhette volna bármelyik elődjét, Benedeket, Jánost, Pált, Piuszt, de inkább nem politizált, hanem meghirdette az emberekért tenni akaró egyház idejét. Igen, válságos időket élünk, amikor minden erkölcs semmivé válik, és a feketéről bármikor be lehet bizonyítani, hogy fehér, de Ferenc valószínűleg nem akar részt venni a vitákban. Az egyházat megvédeni nem a pápa fogja, hanem az emberek maguk, akik alkotják, alakítják és fenntartják. Ferenc pápa valójában már az első mosolyával maga mellé állított mindenkit.

Erbilben, az iraki Kurdisztán fővárosában egy idős pap, egy néhány ezres káldeus keresztény közösség lelki vezetője mosolyog, amikor Ferenc pápáról kérdezem. – Azt szeretném, ha az egész világot szolgálná jósággal, szeretettel – mondja a kurd atya, miközben templomában épp zenekari próba van, a fiatalok pedig arámi nyelven dicsérik az Urat. Ezekről a fiatalokról és idősekről, szegényekről és gazdagokról van szó, Ferenc az ő szolgálatukra esküdött fel. Mindenki keresztet hordoz, Ferenc, aki az Ezüstföldről jött, a kurd atya, aki a mozlimok között boldogan vezeti a nyáját, s Ezequiel Lavezzi, aki milliomosként, sztárfocistaként gyermeki örömmel üdvözli a pápát. Meg mi, mindannyian.”