A győzelem esélye

„Egy kissé megszaladt a hvg.hu szerzőjének a tolla, amikor a vasárnap Dunakesziben tartott időközi választás eredményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy minden mindegy. Lefutja persze azokat a kötelező köröket, melyek szerint egy alacsony részvétel mellett, egy kisebb városrészben megtartott időközi választásból nem lehet messzemenő következetéseket levonni, ám e körök lefutása után még maradt benne annyi lendület, hogy aztán mégiscsak kilométerekig szaladjon a konklúzióval, amit én speciel nem pontosan értek, de valami olyasmit mond, hogy az ellenzék béna és szerinte inkább tojással kellene megdobálni a miniszterelnököt. (Ez utóbbi speciel nem is rossz ötlet.) (...)

És akkor végül kilyukadtunk az alapkérdéshez: van-e bármi esélye az ellenzéknek a győzelemre. A hvg.hu szerzője sok más véleményformáló szerint ez felejtős, mert Dunakeszi azt mutatta, hogy a teljes ellenzéki tábor sem elég a győzelemhez, ráadásul az egyes pártok szavazótáborát nem lehet egyszerűen összeadni, mert lesznek lemorzsolódók, akik egységes ellenzéki jelöltekre nem szavaznának. Annyi bizonyos, hogy ellenzéki együttműködés nélkül csak akkor lehet kormányváltás, ha lesz egy párt, amelyik annyira megerősödik, hogy egyedül is képes megnyerni az egyéni körzetek nagy többségét. Ez nem tűnik valószínűnek, szóval marad az együttműködési kényszer. Bizonyára van lemorzsolódás, de a magyar és a nemzetközi tapasztaltok is teljesen egyértelműen azt mutatják, hogy ha a nagy a tét, akkor az egy blokkhoz tartozó szavazók meglepő fegyelmezettséggel szavaznak át egy másik párt jelöltjére. (Emblematikus példa, amikor a 2002-es választáson a francia szélsőbalos szavazók „inkább egy korrupt disznó legyen az elnök, mint egy náci” felirattal vonultak az utcára és közel 100 százalékos arányban szavaztak Chirac-ra Le Pen-nel szemben.)

A hasznos szavazat elve brutális mértékben működik. Éppen azért, az a felvetés, amit a cikk szerzője is megemlít, miszerint az egységes ellenzéki fellépés hozza a szavazókat, korántsem egyszerű hipotézis. Az ugyanis vaskos közhely a politikatudományban, hogy a pártverseny letisztultsága és kiélezettsége rendkívüli mértékben összefügg a választók mobilizálhatóságával – különösen Magyarországon. Hol a kiélezett verseny, ha tuti, hogy a Fidesz nyer? És persze, ha van valódi verseny, akkor az a Fidesz híveket is mozgósítja, de ez a hatás összehasoníthatatlanul erősebb lenne az ellenzéki oldalon. Egy szó, mint száz: a Fideszt felfelé kerekítő közvélemény-kutatások és időközi választási eredmények ellenére lehet nyerni, de csak úgy, ha minden körzetben egy jelölt indul, méghozzá leginkább olyan jelölt, aki a „klaszik” baloldali pozícióhoz képest középen van, balról középre ugyanis nagyobb az átszavazás mint fordítva.  És a fanyalgók kedvét sajnos el kell vennem, mert a kétharmadra is van jókora esély, mert a választási rendszer torzsága miatt – amennyire ezt ki lehet számolni – az egyszerű többség megszerzéséhez képest csupán néhány százalékkal nagyobb országos támogatottság kell ahhoz, hogy dominószerűen bedőljön a választókerületek nagy többsége.”