Az én hazámban

Elképesztő gyűlölethullámot indított be a Hallgatói Hálózat hétfői egyetemfoglalása: gúnyolódás, gyűlölködés és lenézés uralja a jobboldali médiumok hasábjait a témával kapcsolatban. Miközben én sem vagyok hatalmas Hallgatói Hálózat-rajongó, egy dolog biztos: ilyen kitartó ellenállásba még nem ütközött a kormány.

Persze lehet mondani, hogy egy törpe kisebbségről, vagy hogy balliberális elit elkényeztetett kölykeiről van szó. Gúnyolódni is lehet azon, hogy az egyetemfoglalók együttműködtek a dékánnal, persze ugyanezek az emberek lennének az elsők, akik egy kis törés-zúzás után kommunista forradalommal riogatnának. Viszonylag nehéz fogást találni a Hallgatói Hálózaton, azért az erre hivatottak és az ezért fizetettek erősen próbálkoznak, egyelőre viszonylag sikertelenül.

Nem is a szánalmas sajtó- és kommunikációs hadjáratról akarok írni, mert ezt megszokhattuk az elmúlt tíz-húsz évben mindegyik oldaltól. A kérdés, ami december óta foglalkoztat, hogy miért is tüntetünk? A Hallgatói Hálózat aktivistái erre az asztalra vágják a hat pontot, hogy hát ezért. Mindeközben fontos lenne pár dolgot tisztázni: egyrészt áll Tallián Miklós itteni véleménye, hogy a jelenlegi felsőoktatási rendszer úgy rossz, ahogy van, ezért küzdeni pofon a szarnak. Negyven év épülő szocializmusa a felsőoktatásra is rányomta a bélyegét, majd ezt a minőségromlást is képes volt fokozni a rendszerváltoztatás utáni húsz év ide-oda kapó ötlettelen, impotens nyomora. A kormány mostani tevékenysége tulajdonképpen hullarablás, a HaHa kiállása nekrofília, a nulláról kellene kezdeni. Van ebben valami.

Másrészről viszont fontos azt is megjegyezni, hogy a jelenlegi kiállás már régen nem csak a felsőoktatásról szól. Ha megnézzük a december eleje óta tartó válságot, gyönyörű képet rajzolhatunk a második Orbán-kormány jelleméről és jellegéről, mivel Balogék majdnem minden szokásos eszközüket felvonultatták a tüntetők ellen. Volt itt átnevezés, száznyolcvan fokos kommunikációs fordulat, lejáratás, leváltás, oszd meg és uralkodj, kamutárgyalás a Fidelitasszal, alkotmánymódosítás: minden olyan eszköz, amit a Fidesz egy probléma eltussolására, a valóság tagadására be szokott vetni. A tiltakozás egyébként kezdettől fogva nem csak a tandíjról szólt, és időközben a fent sorolt borzasztó kommunikációs borzalmaknak hála most már a kormányról is szól.

Ilyen hosszan még senki sem maradt fegyverben velük szemben, és így egyre kétségbeesettebb, egyre kommunikálhatatlanabb megoldásokkal tudnak csak próbálkozni. Közben nem veszik észre, hogy bár a HaHások lehetnek csak párszázan, a tüntetők meg párezren, mégis egy egész generációt fordítanak szembe magukkal. Az elmúlt két és fél hónapban világos lett, hogy a Fidesz számára egyáltalán nem fontosak a fiatalok, hogy a Fidesznek nem tud elfogadható jövőképet nyújtani, hogy a jövő építésénél sokkal fontosabb tulajdonképpen akármi.

Matolcsy miniszter úrtól tudjuk, hogy immár ötszázezer magyar dolgozik más országban: borzasztó adat, és nyilván nem lehet az egészet a regnáló kormány nyakába varrni. Gyurcsány elkúrta amit elkúrt, jött egy válság, ésatöbbi, ismerjük a tényeket. Az elvándorlás megugró száma azonban erősen köszönhető annak a kilátástalan állapotnak, melyet a Fidesz nem tudott kicsit sem szépíteni, illetve annak a fojtogató légkörnek, mely a kormány intézkedéseit kíséri a kultúra, a jog és az oktatás területén. 2010-ben még sokaknak volt legalább reménye, hogy az új kormány majd tényleg változtat, hogy elindulunk fölfelé: ez a remény mára teljesen szertefoszlott, nem kell Ron Werber-féle kampány, hogy ezt bárki tisztán lássa.

Emellett elvándorlásra ösztönző tényező még a közélet teljes hiszterizáltsága, ami jól látszik a tüntetéseket övező társadalmi vitában. Magamat elég edzettnek érzem ilyen téren, mégis úgy látom, hogy Magyarország lelki és morális állapota egyre csak süllyed: nem tudunk szembenézni magunkkal, nem tudunk átlépni a százéves árkokon. Egyre kétségbeejtőbb a helyzet, egyre súlyosabb az elaljasulás, egyre nehezebb a párbeszéd, amit Földi Bence szorgalmazott tegnap. Nézzük csak meg ezt a videót, ahol a minősíthetetlen stílusú Loki-szurkoló fontosabbnak tartja, hogy a négyéves gyerekét elvigye az új stadionba, minthogy majd normálisan tudjon tanulni az a szegény gyerek és ne legyen olyan fogalmatlan, érzéketlen ember, mint az apja. Egyébként is, miért az állam építsen stadionokat? Hogy lehet ez bármilyen körülmények között fontosabb, mint a jövő generáció minél jobb helyzetbe hozása?

Éppen annak lenne lassan ideje, hogy a magyarok felnőjenek, leváljanak az állam kebleiről, és a saját lábukra álljanak. Ez persze nem csak a stadionokra érvényes, hanem a felsőoktatásra is, hogy a hosszú kitérő után visszakanyarodjunk az eredeti témára. Nem kell mindenkinek ingyen tanulnia, nem kell mindenkinek egyetemre járnia. Lehet, sőt: kell ezen a téren racionalizálni állami oldalról, de most nem ez folyik. És igenis fennmarad a kérdés: stadionra van? Akkor oktatásra hogyhogy nincs? Ha a cél az, hogy összevonásokkal, stb. racionalizálják a felsőoktatást, hogy minőségi képzést vezessenek be, akkor miért nem teszik meg ezt bátran, ahogy a kétharmados erővel mindent szoktak? Miért forráskivonással? Miért kivéreztetéssel?

Az én hazámban nem fontosak a fiatalok. Az én hazámban hazug kormányok követik egymást. Az én hazámban mindenki az államtól vár mindent, de magától semmit. Az én hazámban gyűlölet van. Az én hazámban csak a választási győzelem fontos és a hatalom. Az én hazámban nagyon kevesen gondolkoznak, és mernek szembenézni saját magukkal. Az én hazámban a valóság viszonylagos és megkérdőjelezhető.

Szentimentális kirohanásom után álljon itt lezárásképp egy idézet Bibó Istvántól:

    A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség.

    Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946.