„Gyaníthatóan sokan szeretnék, ha egy fiatal — Erdő hatvanéves — és energikus, a Vatikánban ismerős, de a belső intrikákban nem érintett bíboros kerülne a katolikus egyház élére. II. János Pál, a legendás lengyel pápa után egy újabb kelet‑európai sem lenne rossz ómen. Nem tartozik egyik vatikáni lobbihoz sem, nem tagja a pápai városból az egyházat irányító adminisztrációnak, a hagyományt és nyugalmat mindenek fölé helyező »konzervatívoknak«. Azonban nem tartozik a »progresszív« bíborosokhoz sem, akik dél-amerikai lendülettel »takarítanák ki a vatikáni aklot«, kerül az bármibe és bárkibe is.
Erdő Péter ideális kompromisszum lenne, esélyes jelölt lehetne. Nem véletlenül jelenik meg róla egyre több cikk Rómától Bécsig, nagy terjedelemben számolva be érdemeiről és képességeiről.
Véletlen lenne mindez?
»Aki pápaként megy a konklávéra, bíborosként tér haza« – az ősi vatikáni mondás gyaníthatóan a méltató cikkek egyik-másik ihletőjétől sem idegen. Mint ahogy aligha véletlen, hogy a londoni fogadóirodák szinte kényszeresen emelik az afrikai, színes bőrű bíborosok esélyszámait. A nagy esély, a nagy népszerűség rendszerint visszaüt, az erős és az általánosan támogatott pápa – nos, ez a történelmi tapasztalatok alapján nem feltétlenül képezi a konklávé minden résztvevőjének prioritását.”