„Az MMA vágya az, hogy ő rendelkezzen a kultúra pénzei fölött, ő mondja meg, legalább nagy vonalakban, hogy mire mennyit költsön az állam. (Szelídebb változatban: tanácsokat adjon a kormánynak ez ügyben.) Nos, az MTA (hál' isten) egyáltalán nincs hasonló helyzetben, a kutatásra, tudományra, fejlesztésre rengeteg más forrás áll rendelkezésre (vagy inkább: sok más forrást kell felkutatni és megharcolni értük), központi, egységes pénzosztásról szó sincs. Ne is legyen. (Sőt – az MTA nem is hiszi magáról, hogy ez volna a helyzet.) S ezzel függ össze a harmadik kívánság: a kultúra fő irányait kijelölni kívánó MMA nem vehet példát az MTA–ról. Mert bár az akadémikusoknak kétségkívül van tekintélyük, odafigyelnek rájuk a tudomány egész területén, és van befolyásuk a kutatóintézetek (és jóval kevésbé az egyetemek) kutatási irányaira, megjelölhetnek prioritásokat, beleszólhatnak ebbe-abba – azért irányítás sem formális, sem fű alatti, rejtett módon nincs. A tudomány irányai és irányítása felől vitákban döntenek, amelyeknek nagyon fontos résztvevője az Akadémia – de nem döntőbíró.”