Talpra, diák!

Fontos precedenst látunk most: az ún. „rendszerváltás” óta először áll ki jogaiért egy széles társadalmi csoport tisztán bázisdemokratikus módon, felelősséggel és nagy önfegyelemmel, de példátlan határozottsággal. Ahogy nézem a hídfoglalás mellett döntő diákgyűlésről készült videót, a párizsi diákmozgalomról 2006-ban készített riportjaink jutnak eszembe - mintha ugyanazokat a gesztusokat, törekvéseket látnám újra, immár Budapesten. Nemcsak magukért és évfolyamtársaikért tudnak kiállni, hanem az utánuk jövők iránt is szolidárisak és – ahogy például a francia diákmozgalmakban láthattuk - a felsőoktatás és a középiskolák közti összefogás is kialakult. A kormányszóvivő nem is érti, miért csinálják – ő még arra szocializálódott, hogy senki senkivel nem szolidáris ebben az országban és még a saját sorsa se érdekli eléggé annyira, hogy tegyen érte… Márpedig minden társadalom, minden demokrácia pont annyit ér, amennyire aktív a civil társadalom, a civil kontroll. Ezek itt nem trollok. Egy új generáció fellépését látjuk, akik végre erős civil társadalmat alkothatnak. Egy biztos: ehhez hasonló lendületet és határozottságot korábban nem tapasztalhattunk itthon, sem az egyetemistáknál, sem máshol. (Az átkosváltás naiv és könnyen manipulálhatónak bizonyult tömegjeleneteiben aligha lehettek ilyen előremutató példák.)
   
A felsőoktatás talán legfontosabb társadalmi funkciója éppen az, hogy önmagukért és nagyobb közösségeikért is felelős állampolgárokat neveljen, akik kiállnak akár egymás jogaiért is. A szaktudás átadása csupán része ennek a közösségi felelősségtudatnak. Ezt a társadalmi funkcióját pedig az egyetem a hétköznapi rutinoktatás kereteiben megszokottnál sokkal inkább betöltheti, amikor tiltakozó naggyűléseket szerveznek a hallgatók. Vajon nem az a legtöbb, amit az oktatók elérhetnek, hogy diákjaik azt harsogják az utcán: „az egyetem a miénk”? Vagy talán jobb lenne, ha tőlük idegen, felettük uralkodó intézménynek tartanák? Vajon egy demokrácia polgárainak nem ugyanígy kell gondolkodniuk az államról és annak minden intézményéről? Nem azért vonulhatnak a diákok, vagy bárki a parlament elé, mert az is a miénk? Az új alaptörvény szerint is. Valódi kormányzás nem akarhat olyan, polgárnak aligha nevezhető droidokat, akik beérnék azzal, hogy utólag közlik velük, mi lesz a sorsuk és ne akarnának beleszólni.

Máig elevenen élnek bennem a francia diákmozgalom képei, ahogyan a lakatokat feltörve visszafoglalják a Tolbiac egyetemet és kitűzik rá a zászlót, a közben épp arra vonuló gimnazisták éljenzése közben. Március végén persze nem volt olyan farkasordító hideg Párizsban mint most Pesten, de ők kellemes tavaszi időben is hatékonyabbnak tartották a tüntetésnél az egyetemfoglalást és azt, hogy minden felmerülő kérdést megszavazva saját kezükbe vegyék sorsukat. Nem mentek bele népszavazások zsákutcájába, vagy más, túlságosan a közvetett (parlamentáris) képviselet rendszerére bazírozó és ezáltal a hatalomnak kiszolgáltatott „megoldásokba”. Évek multán is él bennem, hogyan zavarják ki a világsajtót egy-egy gyűlésről (miután megszavazták, hogy nem lesz nyilvános) – közben pedig címlapokon szerepeltek a világ minden lapjában. Nem utolsó sorban épp azért, mert hiteles volt a mozgalmuk és egyetlen akciót sem a médiának csináltak... Ugyanakkor, ha kellett, nagyon kreatívan kommunikáltak: az illetékes államtitkár elvtársakkal tartott tévévitára például maszkban mentek el a diák küldöttek, de hamar kiderült: szakmailag sokkal felkészültebbek a vitatott „reformokkal” kapcsolatban, mint a kínosan kontraszelektált „illetékes” elvtárs. Elképesztően profin konspiráltak, különféle flashmob-technikákkal szervezkedve. A sajtó helyett csak saját informátoraikban bíztak, de bennük nagyon. Hetekig folyamatosan naggyűléseket szerveztek az elfoglalt egyetemeken és sokkal aktívabbnak bizonyultak a sztrájk idején, mint egyébként, amikor az egyetemek „normál” üzemmódban működtek. Aki részt vett ilyenen, konkrét képet kaphatott arról, amit a történelemkönyvek alapján nehéz elképzelni: hogyan szónokolhatott Danton vagy Marat, akár már 19-20 évesen. Ja igen: ez sem elhanyagolható tényező, hogy nincs az a workshop, amelyiken diákok ilyen jól megtanulhatnák a közszereplést mint amikor gyűlést tartanak és nagyobb nyilvánosság előtt meg kell fogalmazniuk, mit akarnak.

A francia diákmozgalomban a legfontosabb az volt, hogy megteremtettek egy közvetlen képviseleti rendszert, mely az egyetemeken tartott közgyűlések bázisdemokratikus legitimitására épült. Nem általános képviselőket választottak, hanem minden egyes témáról szavaztak és arra választottak küldötteket, hogy a magasabb szinteken képviseljék konkrét döntéseiket. Az egyetemi gyűlések küldöttei így regionális gyűléseket és a legmagasabb szinten országos koordinációs testületet alkottak. A francia Diák Koordináció intézményének lényege tehát, hogy a küldöttek eleve nem élhettek vissza a képviselettel, mert azt a kötött mandátumot kellett képviselniük, amire választották őket. Ugyanakkor így sokkal erősebb bázisdemokratikus legitimitással képviselhették a diákok érdekeit, mint a kormány képviselői, akikkel tárgyaltak, de akiket adott funkciójukra senki nem választotta meg (többnyire az elnök vagy a kormányfő nevezi ki az ilyen tisztviselőket).

A francia diákmozgalom több hét alatt elérte, hogy a kormány meghátrált és visszavonta a tiltakozást kiváltó rendeletét, mely –valljuk be- a mai magyar egyetemi problémáknál sokkal kisebb súlyú ügy volt: hogy ne bocsáthassák el indoklás nélkül a határozott idejű munkaszerződéssel dolgozó fiatalokat. Sikerükben döntő tényező volt a társadalmi szolidaritás: kétszer is több mint másfél millió ember demonstrált a diákok mellett országszerte. Messze volnánk attól, hogy ilyen szolidaritást mutasson a magyar társadalom? Nem olyan biztos. Természeti katasztrófák idején már voltak jelei ilyesminek, de társadalmi ügyekben még nem volt rá példa. Igen, társadalmi ügy és nem politikai. Ez döntő mozzanat. A pesti diákmegmozdulásban éppen az lehet a leginkább biztató, a leginkább konstruktív, amiért sokan megszólják most különféle fórumokon: hogy szervezetlen, nem elég profi, stb. Minden valóban bázisdemokratikus, önszerveződő mozgalom ilyen – pont erről ismerjük fel! A multik és a pártok „profin” szerveznek tömegeket, de az olyan is. Épp azért hiteltelen, manipulatív.

Ugyanakkor ebben rejlik az ilyen mozgalmak fő csapdája: ha megpróbál profi képviseletet kialakítani, ha egyes vezéregyéniségei elkezdik manipulálni, akár a legjobb szándékkal. Ezért volt kulcsfontosságú a francia Diák Koordináció esetében, hogy szervezetileg lehetetlenné tették a képviselettel való visszaélést, ami a parlamentáris demokráciák fő hiányossága és buktatója. Sosem kéne megfeledkezni arról, hogy a népszuverenitás közvetlen gyakorlása mindig erősebb legitimitással bír, mint választott képviselők általi közvetett gyakorlása. Az egyetemi közgyűlést tartó diákok spontán megmozdulása is legitimebb képviselete érdekeiknek mint bármilyen más közvetett képviseleti forma, akár a hídfoglaló demonstrációtól elhatárolódó HÖOK, akár az oktatásügyi tárca intézményei és annak vezetői általi képviselet. Ezért –finoman szólva- nem szerencsés, ha lenézik az épp most eléggé felnőtt öntudatra ébredt egyetemi polgárokat, hogy majdcsak megértik: jobb lesz nekik úgy, ahogy a minisztérium, vagy bárki megmondja nekik „fentről”. Anélkül, hogy őket megkérdeznék, bevonnák a döntésbe. Joggal lépnek fel ilyen súlyos demokráciadeficit láttán saját egyetemi köreiken túlmutató követelésekkel is. Hogyan várhatnánk el, hogy az egyetemről kikerülve olyan emberek oktassák-neveljék holnap a fiatalokat, akik hagyják, hogy csecsemőként kezeljék őket és nyíltan semmibevegyék az egyetemi autonómiát, ami nélkül pedig még a középkorban is elképzelhetetlennek tűnt az egyetem intézménye. Komolyan gondolják az illetékesek, hogy lenyírandó, netán letaglózandó birkákként kellene viselkedniük azoknak, akiknek holnap gimnáziumokban vagy kutatóközpontokban, netán egyetemeken kell majd tanítaniuk és újabb generációkat nevelni a felelősségvállalásra? Inkább örülnének, ha most végre kiállnak magukért és egymásért. Ez a legjobb jel a magyar ifjúsággal kapcsolatban emberemlékezet óta. Mi értelme példaként eléjük állítani nemzeti alaptantervekben a reformkor márciusi ifjait, vagy mai példát keresve – horribile dictu - az ifjú Orbán Viktort, ha közben bárki kikéri magának, hogy e példákat komolyan veszik, amikor hasonló határozottsággal és szabadságigénnyel lépnek fel.

Meglátjuk, mivé növi ki magát ez a diákmozgalom, de a kezdet elég ígéretes ahhoz, hogy egy új generáció fellépését lássuk benne, akik számára már egészen természetes közeg és követelés a demokrácia. Nem is értik őket a megmondócskák, kormányszóvivők és talán a magyar társadalom többi része sem. Sebaj, a mi dolgunk most nem is az, hogy csupán megértsük őket, hanem inkább az, hogy szolidaritást tanuljunk tőlük és példát vegyünk: milyen az új generáció civil politizálása.