Egy tüntetés tétje

„Ha azon töprengünk, mi vezetethetett Gyöngyösi felszólalásáig és mondjuk az eset kapcsán a náci kuruc.infón névvel-címmel őrjöngve zsidózó ún. kisemberek szellemi eltorzulásáig, talán fel lehet idézni az elmúlt két évtizedből az antiszemitizmussal való revolverezés eseteit - a Hanákné-ügytől a parlamenti hordózás esetén át Gyurcsány Ferenc tevékenységéig. A magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának napi politikai célra való instrumentalizálása a baloldallal szembenálló, tisztességes történelemoktatásban soha nem részesült vagy pusztán érzéketlen emberekben azt a benyomást kelthette: politikai természetű ellenérzéseiket leginkább az okkal-ok nélkül emlegetett téma megkontrázásával fejezhetik ki.

De - hogy saját portánk előtt is söprögessünk - a hétköznapokban és a parlamentben elharapózó, európai, keresztyén és magyar ember számára elfogadhatatlan antiszemita retorika terjedésében a jobboldalnak is megvan a felelőssége. Túl sokszor gondolták úgy politikusok és véleményformálók egyaránt, hogy bizonyos mélységekbe nem érdemes leszállni. S ezért szó nélkül hagytak immár nem csak az ellenoldal által politikai érdekből antiszemitának nevezett, hanem ténylegesen gyűlöletkeltő megszólalásokat is. A negyvenévnyi megszakítottság után érthető jobboldali kulturálispélda-keresés során pedig olyan személyiségek is előkerültek, akiknek bizonyos nézetei, alkotásai mai szemmel-füllel vállalhatatlanok, életművük más részei viszont igenis értékesek. E finom különbségtétel nem egyszer elmaradt, ami megintcsak joggal kelthette identitáskereső polgárok tömegeiben azt az érzetet, hogy az antiszemitizmus olyasmi, mint a kanyaró: átesik rajta majdnem mindenki.

Ahhoz, hogy e kétoldali méricskélést legalább lezárhassuk, s a Gyöngyösi-félék elleni közös fellépés után más szimbolikus témákban is elkezdődhessen az egyetértés keresése, nagyon kellene a vasárnapi tüntetés sikere. Ha Rogán Antalt szitkok és füttyök fogadják, ha a politikusok egymás vádolásával lesznek elfoglalva, akkor nem pusztán a párbeszéd lehetősége illan el hosszú időre. De még az eddigieknél is üresebben konganak majd a jobboldalt rendszeresen elhatárolódásra felszólító baloldali nyilatkozatok. Ugyan mennyire őszinte az az antifasizmus, amely nem az összekötő, hanem az elválasztó elemeket keresi, s a csatlakozóra múltbeli »bűnök« felemlegetésével támad rá?

És ezek után ki hinné el, hogy őszinte a gyűlöletellenes felháborodás, s nem pusztán a publikumnak szánt bábjáték, amivel mindig sakkban lehet tartani a politikai ellenfelet?”