„Így kell ezt. Nem azért, hogy nyálasan összeboruljon mindenki mindenkivel. Nem azért, mintha ne lenne létjogosultsága másféle színháznak, mint amilyet Alföld összehozott a Duna partján. Van létjogosultsága. Az a gyakorlat viszont, amelyben a jobbra soroltaknak rühellniük illik Alföldit, a balra soroltaknak meg kihívóját, Vidnyánszky Attilát, émelyítő és rendkívül unalmas is.
Az elismerést, a tisztességes hangot mindkét színházi ember megérdemli. Szörényinek ezért hála és köszönet: ki tudja, talán mintaadó lehet a hozzáállás, amely rövid leveléből kitűnik. Nem csak az úgynevezett jobboldalon: a Vidnyánszkyt köpködő úgynevezett baloldaliak is tanulhatnak belőle. Merthogy bizony egyáltalán nem botrány, ha Alföldi Róbert nem újrázhat a Nemzeti élén.
Botrány az lett volna, ha két éve »leszedik«. Ha jancsiésjuliskázó képviselők nyomása elég lett volna ahhoz, hogy az állam megszegje a saját szavát, felrúgjon egy szerződést, amelyet maga kötött. A nemzeti mindenkori igazgatójával ugyanis nem politikai oldalak szerződnek, hanem az állam képviselője, az állam márpedig magasabb szempontot, a pillanatnyi érdekeken túli világot, a nemzet folyamatosságát hivatott keretbe fogni. Persze le lehet szedni egy vezetőt mandátuma lejárta előtt is - ha nem tartja be a szerződésében foglaltakat, ha nyilvánvalóan alkalmatlanná válik a tisztségre, amelyet betölt. Alföldi nem vált azzá: amit pályázatában vállalt, teljesítette, nézett és nézhető színházat produkált. Nem volt minden remek, persze, hogy nem. Én például láttam a Nemzetiben számomra kuszasága ellenére is borzalmasan unalmas (igaz, vendég)előadást (A jég). Csakúgy, mint felemelően izgalmasat (Egyszer élünk). Ez azonban természetes: mindenkinek nem lehet minden darabbal megfelelni.”