Csak játék

„Akárhogy nézzük is, az új választási rendszer senki másnak nem fog kedvezni, csak az amúgy is erősebbnek, annak, aki eleve abból a kétharmadnak mondott 52 százalékos erődből indul neki a voksolásnak, amelyet épp a nyolc év alatt előnyükre botladozó és hibázó, most éppen a gyengélkedőből kifelé tartó, bátorságot gyűjtve erősítő ellenfelének köszönhet. Ki kell mondanom: ha ez az erejét egyébként is tudó, erejét napról napra fölöslegesen fitogtató, erejével úton-útfélen visszaélő, hatalmát nagy arccal gyakorló koalíció, egészen pontosan e koalíció első számú és egyetlen vezetője ugyanilyen mentalitással ülne le Japánban egy gojátékra, egy perc alatt megvetés tárgyává válna.

Jó, tudom, itt vagyunk, nem Japánban, és nem gojátékról van szó, így hát eszembe sem jut, nem is juthat, hogy a sokkal erősebb játékos előnyt adjon a gyengébbnek tudott, gondolt, hitt játékosnak, mindössze az jár a fejemben: miért kell hátrányt teremteni annak, előnytelen helyzetbe hozni azt, akit eleve gyengébbnek gondolnak? Hacsak nem a biztos győzelem végett, ami politikai színtéren teljességgel érthető, de egyúttal jellemzi is az erősebb játékost: győzni akarok, mindenáron, mindenképpen! Le akarom győzni az ellenfelet. Le akarom gázolni. Küzdést se akarok. Esélyt adni kiváltképp. Egyenlő esélyről meg aztán szó sem eshet. Hogy az döntse el a választás végkimenetelét, ki küzd jobban, ki az eszesebb, pláne, hogy kinek van jobb programja, az szóba sem jöhet. Nincs hasznosabb és jobb, mint a választási esélyegyenlőtlenség. Nem bízzuk a választókra a megtervezett győzelmünket! Még a végén elrontják, aztán mehetünk ellenzékbe! A választást a tervezőasztalon kell megnyerni, éppúgy, ahogy a házat sem kivitelezés közben tervezik. Hogy ki tervezhet választást? Az, aki hatalmon van. Ki van hatalmon? Mi. Vagyis én!

De nagy szerencséje ennek, hogy nem Japánban él!”