Református reform

„Hál’ Istennek, talán nem túlzok, a mi egyházunkban nagyon is sokan tisztában vannak az egyház teológiai mibenlétével, nagyon sokaknak igenis van koncepciója, sőt szerintem maga az egyházvezetés, akár kerületi, akár zsinati szinten, sem szenved koncepcióhiányban. Az egy mítosz, hogy azért nincs megújulás, mert nincs koncepció. (Ezt Harmathy András nem is mondja, ám egy széltében-hosszában elterjedt vélekedés, amellyel magam is sokszor szembesültem.)

Nem a koncepcióval van a probléma, hanem a megvalósíthatósággal. Nem az az igazi kérdés, hogy mit kellene tenni (már ha a folytonosan hangoztatott megújulási szándék a reformátusság társadalmi térvesztésére adandó válasz kíván lenni), hanem az, hogy amit tenni kellene, hogyan lehet megvalósítani. A konkrét megvalósíthatóságra vonatkozó konkrét »hogyan« kérdése a mi hangzatos megújulási törekvéseink során rendre elmarad. 

De ez nem véletlen. Ugyanis ebben az esetben a még »ártatlan« koncepció szintjéről »le kell ereszkednünk« az egyház társadalmi valóságába, ahol viszont már minden reformszándék kőkemény érdekeltségi rendszerekbe ütközik. Mert ne kerteljünk: az egyház mint társadalomszociológiai valóság, egy kiterjedt intézményi ellátórendszer is egyben, amelynek igenis nagyon is szilárd, történetileg fixálódott belső érdekeltségi rendszerei alakultak ki. Innen van az, hogy míg elvi szinten a református egyház reformációjával mindenki egyetért (Ecclesia semper reformari debet!), addig a megvalósíthatóság szintjén pontosan mindenki tudja, hogy a reform nem kevés érdeksérelemmel is járhat, s nincs az a belső egyházi végrehajtó hatalom, amely az óhatatlanul konfliktusokkal is járó reformfolyamatot keresztül tudná vinni. Nem is viszi, mert nem tudja.”