Ennél jobb már nem is lehetett volna - Muse-koncertbeszámoló

„Vagy például mert a Muse-nál jelenleg rockzenekar stadionos koncerten nem adhat többet nézőnek. Pontosan így néz ki egy biztoskezű zenekar, aminek már hat olyan lemez van a háta mögött, amikből többet is körülrajongott már a világ. Átgondolt, de csak annyira, hogy kicsit se zavarjon a tény, hogy minden egyes lépést patikamérlegen számoltak ki. A dalválasztásba nehéz belekötni, még úgy is slágerparádé, hogy közben kellően koncentrálnak a mostani turné apropójául szolgáló idei lemezre. A megszólalás mellett a látványra is pontosan annyira adtak, amennyire egy ekkora kaliberű, ráadásul a monumentalitásra nagyon figyelő zenekarnak illik adnia.

Mire elővették a harmadikként érkező Hysteriát, én elfelejtettem, hogy ez a zenekar hozta nekem össze három évvel ezelőtt azt a rettentő nagy csalódást a hülye queenes lemezével, vagy hogy ez írta azt az idegesítő dalt az idei olimpiára. Ezek miatt akkor sem voltam képes dühössé válni, amikor a lehető legközvetelenebb módon lettem rájuk emlékeztetve. Mellettük ügyesen ott sorakoztak azok az egyszerűnek ható űrpop-dalok, amik a mai napig a legjobban állnak a Muse-nak.

Ez már elég is lenne egy nagyszerű koncerthez, de a Muse itt nem állt meg: a tökéletes hangzás miatt a fajsúlyosabb dalok pont úgy szakították le az ember pofáját, mint amennyire intimre sikeredett a Matt Bellamy zongorázásával kísért Explorers, vagy amennyire lendületesek lettek az a szégyentelenül besamplerezett prosztó dubstep alapok, amit a Follow Me-ben és az intróként használt Unsustainable-ben használtak fel. Ami meglepő, hogy a lemezminőségű hangzáshoz lemezminőségű ének is társult, mivel Bellamy mellett Christopher Wolstenholme basszusgitáros is hibátlanul vokálozott, illetve énekelte el egy dalát.”