„Egy agyonközpontosított nemzetállamot »építünk« immáron bő két évtizede, ami baromi drága, és mindezt nyakon öntjük a magyar-román (vagy a politikai elit árulkodóbb párosításában: román-magyar) párbeszéd szükségességének hangoztatásával, miközben a tapasztalati valóság arról szól, hogy párhuzamos világokban élünk, ráadásul mi, erdélyi magyarok valamilyen oknál fogva egyre inkább gettókba zárjuk magunkat. Ezekben a kérdésekben ott sűrűsödik az elmúlt évtizedek – majd' száz év - összes keserű tapasztalata. Én, személy szerint ragaszkodnék a »haza« és az »együttélés« fogalmainak használatához, és megnyugodva látom, hogy a programíró társaim is hasonlóképpen gondolkodnak. Viszont az alábbi kijelentések egy részéért kizárólag engem terhel a felelősség, vállalom is, tehát ne tessenek pártálláspontként értelmezni.
A haza kérdése számomra fájó kérdés. Ugyanis soha nem volt hazám. 2010 nyarán – a honosítási törvény módosításakor – deklaráltam: szülőföldem Székelyföld, otthonom Erdély, hazám Magyarország. És ezt így is gondolom, így élem meg, de azt is tudom, hogy Nagyváradról ez sokkal könnyebb, mint a Hargita aljából. És azt is leírtam már többször, amitől a rommagyar liberálisok (sic!) kukkra szöktek: nem nagyon érdekel, hogy mi történik a Kárpát-kanyaron túl. Adófizető állampolgárként természetesen igen, de Romániát nem érzem hazámnak, és Románia semmi olyasmit nem tesz, ami miatt hazámnak kellene éreznem. Nem szeretem Romániát. Erdélyt viszont szeretem, Székelyföldet zsigerből imádom. Székely vagyok, és ez az identitásom megkérdőjelezhetetlen alapja, pont.
Ezért akarom Erdélyt hazává építeni. Ez csupán egy akarat, korlátolt is, de ezért dolgozom abban a táborban, ahol most vagyok, mert itt az ilyen irányú akaratok összeadódhatnak. (Ami azt illeti, radikálisabban gondolkodom, mint a nagy többség, ezért nem fogok vezető politikai tisztségre pályázni: nekem a független Erdély az álmom, és ez jelenleg alkotmányellenes jövőkép. Ám egy föderális Románia, értsd: a történelmi régiók önkormányzatainak szövetségeként Romániának nevezett államegység okos kompromisszumnak tűnik.) És nem csak erdélyi magyarként tartom ésszerű lépésnek Románia nagymértékű átalakítását, adófizetőként (tehát pragmatikus okokból) is számtalan érvünk lehet, ezek többnyire gazdasági jellegűek: sokkal olcsóbb, hatékonyabb, ellenőrizhetőbb és polgárközelibb lehetne egy erdélyi parlament, mint a »transzcendens« bukaresti központ. Valamint az erdélyi megyék jóval többet fizetnek be a közös kasszába, mint amennyit visszaosztanak a Dambovita partjáról stb., nem venném el a politikusok kenyerét, hadd érveljenek ők is.
Ebben a lehetséges erdélyi hazában lenne az otthonteremtés eszköze az autonómia.”