Régen többet számított a tehetség

„A Táncdalfesztivál tekinthető-e a mai tehetségkutatók ősformájának, vagy egészen más volt?

A kettő egyszerre igaz, tekinthető elődnek is, de természetesen nagyon más is volt. Ez elsősorban abból fakad, hogy az 1960-70-es években a magyar könnyűzenei világ nagyon szűk volt, mindössze néhány tucatnyian tevékenykedtek benne, így jóval nehezebb volt akkoriban megtölteni a műsorokat. Manapság sokkal szélesebb merítésre van lehetőség, abból adódóan, hogy a zenei képzés sokkal elterjedtebb és előrehaladottabb.

Ön szerint miért maradtak a pályán a régmúlt győztesei, s miért kisebb hatásúak a mai tehetségkutatókban feltűnők?

Korábban valóban könnyebben fennmaradtak a képernyőre került tehetségek, ez azonban nem a mai fiatalok hiányossága. Őket a kereskedelmi televíziózás sokkal hamarabb felzabálja, mint elődeiket, a nagy pörgésben a két műsorral korábbi nyertesekre, fellépőkre már kevesen kíváncsiak. Mi annak idején gondoztuk is a tehetségeket, fellépési lehetőséget, munkát adtunk nekik, de nem egy olyan szerződés révén, melynek értelmében levegőt sem vehettek máshol, csak nálunk. Éppen úgy segítettünk nekik, hogy nem írattunk alá velük szerződést. Akkoriban kölcsönösen szükségünk volt egymásra.

Mik voltak az indulás körülményei?

Külföldön voltak előzményei a műsornak, konkrétan az olasz San Remó-i fesztivál volt a mintánk azzal a különbséggel, hogy az sokkal nagyobb szabású volt. Egy országos gördülőfesztivál előzte meg, és annak a győztesei léphettek aztán fel San Remóban. A Táncdalfesztivált tulajdonképpen három ember hozta létre: Fellegi Tamás osztályvezető Bánki László főszerkesztő és Borba Lajos, aki a Magyar Rádióban volt partnerük. A műsort ugyanis a rádió és a Magyar Televízió együtt készítette, ami a tévének azért volt óriási segítség, mert akkoriban, amikor a Táncdalfesztivál indult, a ´60-as évek elején, még csak a szárnyait bontogatta, míg a rádió több évtizedes múltra tekintett vissza. A kezdetekben Kalmár András volt a rendező, ő már meghalt azóta. Az említett szakemberek Mögött-mellett állt egy másik trió, Balassa P. Tamás, Körmendi Vilmos és Dobsa Sándor, ők voltak a "zenei ész". A dalszerzőknek kiírt verseny - merthogy a Táncdalfesztivál eredetileg a dalok, nem a dalnokok megmérettetése volt, még ha a közönség ehhez képest fordítva is állt a műsorhoz - első részében ők döntöttek arról a zongorakivonatok alapján, hogy mely szerzemények ütik meg a bekerüléshez szükséges színvonalat. A következő körben az énekeseket választották ki, ebben már a rendező is részt vett, hiszen a színpadképesség terén neki is döntő szava volt. Utána a dalokat és az énekeseket párosították össze, ebbe a folyamatba a jelentkezők közül csak a már ismertebb, a pályán már elindult művészeknek volt beleszólása, akiket nem akartak elveszíteni a műsor számára. A zenekarok 90 százalékban a saját számaikat hozták, hiszen ott eleve volt zeneszerző vagy dalszövegíró. Így állt össze az elődöntők 36-40 dalos repertoárja, amely mindig valamelyik budapesti színházban hangzott el, s egy szakmai (zenészekből, énekesekből, szövegírókból, költőkből álló) zsűri döntött. A döntőben mindig nemzetközi volt a zsűri, s mindig fellépett egy világ- vagy európai viszonylatban is befutott sztár. Ez azért is fontos volt, mert minden adás, így a döntő is, már akkor is teljesen élőben zajlott, s a zsűrinek időre volt szüksége a döntéshez. A ´60-as, ´70-es években is létezett már közönségdíj, vagyis a nézők akkor is szavazhattak, csak akkor még postán, a rádió újság hátuljából kivágható levelezőlapon. Azt, aki a legtöbb szavazatot kapta, még egyszer hallhatta a közönség. A nyeremény egyébként maga a győzelem és az ismertség volt, illetve a Hungaroton ajánlott lemezt a feltűnt tehetségeknek. Ez aztán nagy sokk lehetett a fellépők számára, mivel nagyjából egy évük volt arra, hogy összehozzanak egy LP-re való anyagot, vagyis 10-12 számot.”