„Vajon mi hiányzott a dúsgazdag földbirtokosnak, Kiss Ernőnek ahhoz, hogy szabadnak érezze magát, s az életét áldozza érte? Vagy mi hibádzott az egyik legősibb magyar mágnás család sarjának, Dessewffy Arisztidnek a szabadságához, mi lehetett az a valami, ami az életénél is fontosabb volt? Vajon miért volt az életénél is előbbrevaló a magyar szabadság a szerb Damjanichnak, a horvát Knézichnek, a német Láhnernek, Leiningen-Westerburgnak, Poeltenbergnek vagy Schweidelnek, aki a forradalom kitörése idején kapott osztrák nemességet a császártól harmincévnyi hűséges, megbízható szolgálatáért? Sorsuk megvillant valamit a szabadság és a magyar lét misztériumából, ugyanakkor kiábrándító józansággal döbbent rá általában a hatalom gyilkos gyávaságára.
A történelem kezdete óta mindig voltak – s csak remélni tudjuk, hogy nem mindig lesznek – olyan politikai erők, városok, országok, földrészek vagy éppen földrészeken átívelő hálózatok urai, akik folyton személyük elleni merényletnek, gyilkossági kísérletnek minősítették egyének, közösségek, nemzetek szabadságvágyát, szabadságra való törekvését. S ezek a hatalmasok a főbenjáró bűnöket gyakran büntetlenül hagyják (ezzel is jelezve: ők urai bűnnek és büntetésnek), a szabadság bármily röpke átélését és örömét azonnal megtorolják.”