„Ha a régi Ákos a jobb, akkor tessék: itt a régi?
Az internetes fórumok világa szórakoztató téboly, mindenkinek megadja a beleszólás illúzióját. Több mint két évtizede a vélemények kereszttüzében élek. Ez egyszerűen a tartós sikerrel jár, senki se kérte, de nem is kívánom senkinek: a neten egy sima lemezmegjelenési hírre is be tud indulni a habzó szájú őrjöngés, olyan az egész, mint egy végeláthatatlan lakógyűlés. Nézd, én dalokat írok, arról, ami foglalkoztat. Soha nem akartam ártani senkinek ezzel, egyszerűen azt teszem, amit a dolgomnak érzek. Nekem viszont már sokan akartak ártani emiatt, elég durva módszerekkel is, lényegi eredmény nélkül. Volt tehát alkalmam megtanulni együtt élni az értetlenséggel. Ezerszer volt már, hogy számomra pofonegyszerű, nyílegyenes utalások nem, vagy csak sokadjára működtek másoknál. Nem kell csodálkozni, ha valaki szerint szöveggenerátorral is meg lehet írni ezeket a szövegeket: mitől akarna valaki biblikus vagy irodalmi utalásokat értelmezni, ha számára idegen és ismeretlen ez a világ? A megértés nehéz meló, energiát igényel, rengeteg mindenen múlik, például azonos vagy hasonló kulturális alapokon, neveltetésen, világlátáson. Ezért talán nem is kell az értést hajkurászni, az érzés fontosabb. Akik ott vannak a koncerteken, valószínűleg nagyon különböző szinteken kapcsolódnak a mondandóhoz, de nagyon hasonló dolgokat éreznek. Ennél több aligha van.
Az érzések közvetítése más csatornákon keresztül zajlik?
A balladamondók irányából jövök, a mikrofonba dünnyögő vagy ordibáló énekmondók érdekeltek mindig, mint Bob Dylan vagy Bruce Springsteen, hosszan sorolhatnám. Ez a típus általában nem virtuóz zenész, nem teszi tűvé a hangszert, mint Steve Vai vagy Al di Meola. Az ő hozzáállásuk az előképem és az ideálom: jó eszközök akarnak lenni, mert rajtuk keresztül préseli világra magát egy gondolat. Vannak ennek hazai hagyományai is: Hobó se egy Maria Callas, de amiről beszél, az érzékeny, önértékű és legitim mondandó, ami talán csak ilyen sajátos orgánummal jeleníthető meg. Biztosan van, aki emlékszik, mennyire más Varga Miklóstól hallani egy Cseh Tamás hangján megismert dalt. Fel lehet tenni a kérdést: az a jó mű, amely interpretációtól függetlenül is működik, vagy önmagában az interpretáció is mű-e? Egy biztos, Bereményi csupasz szövegei és Cseh Tamás eszköztelensége, kiszolgáltatottsága önmagában megjeleníti a cigifüstös, hetvenes évekbeli pesti értelmiség nyomasztó valóságát. Eljuthatunk egy másik filozófiai kérdésig is: miről szóljon egy dal? Arról kell szólnia, ami van, vagy arról kell szólnia, hogy minek kellene lennie? Másképp fogalmazva: a valóságról vagy az igazságról kell-e beszélni? Idealista vagyok, ezért az utóbbi érdekel.”