„Az meglehet, hogy a mi korunk egész egyszerűen reakció a klasszikus keresztyén antropológiára, amely az emberi tökéletlenséget centrális kérdéssé tette, de amelynek szélsőséges értelmezései kétségtelenül az önmegnyomorító, hamis és depressziós bűntudat kialakulásának az eszközeivé is válhattak. Nincs szörnyűbb a depressziós keresztyénségnél.
Ám az erre való mai reflexió, az ember »felszabadítása« a bűntudat alól viszont oda vezetett, hogy az emberi elégtelenség magánüggyé vált, a privátszférába szorult, mintha bizony a közösségi jövő rendszereinek a megszervezésében nem lenne többé alapkérdés, hogy milyen maga az ember, aki a saját jövőjét szervezi. Így jön létre a tökéletlen emberi alapszerkezettől való megszabadulás illúziója, az emberi lényeg elrejtésének a folyamata, mintha bizony itt már csak minden, de minden a rendszerszintű jogalkotás, a szakmai tudás, a technológia, a gazdaság szintjén dőlne el, merthogy – úgymond – megszületett a szabad értékválasztásra képes egyén, aki, ha tudja mi a »jó«, cselekszi is a jót.
Most már csak az a kérdés, ki szabadítja meg az embert önmagától. Ha már a szabadság olyan nagy téma, talán ez sem egy utolsó kérdés. Az a feltételezésem, hogy előbb-utóbb az inga visszaleng, az ember-kérdés újra a közgondolkodás témája lesz.
Feleslegesen és egyoldalúan önostorozó, az embert önbecsülésében földbe döngölő, s a »haragvó Istennel« riogató bűntudat-keltésre valóban nincsen szükség, s az egyház jól teszi, ha az e téren elkövetett bűneit is beemeli kritikus önvizsgálatának körébe.”