„S ha a szélsőjobbot kérdőre vonod, még ők hőbörögnek, hogy negyvennégyben nem ők lőttek, nem ők a felelősök. Még ma sem értik, hogy az újnyilasok nem negyvennégyért felelősek, hanem azért, hogy még egyszer az ne történjen meg.
A gyilkosokat várom, s eszembe jut, hogy a négy vádlott közül az egyiket gyakran láttam Debrecenben. Egy 88-as szám díszeleg a tarkóján, erről meg lehetett ismerni. Úgy három éve lehetett, mentem mögötte a Péterfia utcán, s azon tűnődtem, megszólítom. Azt akartam megkérdezni, hogy miért. Egy magyar fiatalember a huszonegyedik században a hitlerájt miért élteti? Mit tud róla, mit meséltek be neki? Ment előttem, s nagyon ki volt gyúrva, ha kérdőre vonom, megüt, erre jutottam.
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ilyen gyáva voltam. Tudom már, hogy ha mindenki odament volna hozzá az utcán, aki annak idején gyáva volt, és mindannyian szembeköptük volna, kik nem mertük, talán nem halt volna meg annyi ember. Talán. Nem tudom. De az az igazság, hogy most szégyellem magam, hogy nem léptem oda. Harag, ha van bennem, emiatt, s csakis magamra.”