„Ezen tűnődöm, mikor egyszerre csak meglódul a külső sor, az én opelesem meg azonnal indexel és kilő jobbra. De fél perc múlva már előttem indexel balra, jönne a belsőbe vissza. Udvarias sofőr vagyok, lassítok, villantok, beengedem. Megint araszolunk együtt, de rövidesen ismét nekilendül, újra próbálkozik a külsővel, de nem halad. Jönne vissza, s megint előttem. Újra villantok neki, gyere, gyere hát vissza. Visszatér a belsőbe, és bekapcsolja köszönetképpen a vészvillogót. Nézd csak, milyen jól nevelt ez az újnyilas, ki se néztem volna a matricái alapján belőle. De az én sávomban nincs maradása, harmadszorra is ki a külsőbe, aztán persze gyorsan vissza. Harmadszorra is beengedem, milyen türelmes vagy, Zsolt, mondom magamnak, máskor ennél kevesebbért is már ordítani szoktál.
Pár perccel később egyszerre állít meg minket a piros.
Gondoltam előre, hogy így lesz, ezen a szakaszon semmi értelme szlalomozni. Az én opelesem persze most is a külsőben áll. Átnézek hozzá, s látom, ő is engem néz. S váratlanul int, hogy mondani akar valamit. Lehúzom a jobboldali ablakot, hogy jobban halljam, mire elmosolyodik, s azt kiáltja:
– Legalább mi tartsunk össze!
Nézek rá bambán.
Te jó ég, ez azt hiszi, azért voltam vele szokatlanul előzékeny, mert a matricái miatt rokonszenves nekem. Majdnem kiszalad a számon, hogy na ne. S különben is, mi az, hogy »legalább«? S kik ellen tartsunk? Udvarias vagyok, nem szólok be. De hát kinek is szólanék? A ti világotokból nézve a törvényeink már nem ugyanazok többé. Ez lett hungarista szimmetriátok eredménye. Hiába nyomjátok a gázt. Hiába, nem fogtok előrejutni, az a másik sáv nem vezet sehová, nem, nem.”