„Az újabb Matolcsy-csomagot értékelő banki elemzők csalódottságuknak adtak hangot, mert a szociális kiadásokban nagyobb vágást reméltek. Feltehetően ők is azt gondolják, hogy a segélyekből tűrhetően meg lehet élni. Miért ennyire erős ez a legenda?
A tudatlanság nagyon sokoldalú. A GDP-hez viszonyítva a szociális kiadások aránya Magyarországon az európai átlag alatt van, ma még inkább, mint két évvel ezelőtt. Az utolsó Matolcsy-csomagot dicsérő szakértőknek fogalmuk sincs arról, hogy a társadalmi hatásokat illetően miről beszélnek, mert fogalmuk nincs arról, hogy mit jelent a szegénység. De nincsenek egyedül, mert a kormányzatban is nagyon kevesen tudják, mit jelent a szegénység, és aki tudja, például Balog Zoltán, aki közelről ismeri ezt a világot, átalakult. A szegénység ma már olyan mértékig csak az egyén felelőssége, hogy mindenki leveszi a kezét a rászorulókról, még az is, akinek egyébként az elvi hitvallásához hozzátartozik a szegények segítése. A magyar kereszténydemokrácia elképesztően távol van a nyugati kereszténydemokrácia elveitől és gyakorlatától. A szegények nem tartoznak már a társadalmi közösséghez. Olyan társadalmon kívüli emberekről van szó, akikkel szemben nekünk már felelősségünk nincs.
Megszűnt az interakció a társadalom csoportjai között?
Akkor lesz interakció, hogyha a feszültségek így vagy úgy a tettlegességig fajulnak. Politikatudományi kutatók vizsgálják, hogy mi történik, ha a társadalmi szakadékok túlságosan nagyok. Akkor vagy polgárháború várható, vagy a demokrácia összeomlása. Egyszer szembekerülünk azokkal, akiket ma nem akarunk látni sem. A látni sem akarás nem új jelenség. Már az átkosban gyakorlat volt, hogy a fogyatékkal élőket vagy a pszichiátriai betegeket Budapestről jó távolra, Szentgotthárdra telepítették, hogy ne kelljen őket látni. Mindez az utolsó két évben mérhetetlenül felerősödött. Olyan gettósodás zajlik, ami eddig nem volt, tudatos erőfeszítések történnek a városokban, hogy megszabaduljanak a cigányoktól és a szegényektől. A koldusok kitiltása a közterületről szintén arról szól, hogy nem akarjuk látni őket.
Mi történik akkor, ha a kiszorított tömeg eléri azt a nagyságot, hogy már nem lehet hova szorítani őket?
A tudománynak kevés az eszköze az ilyenfajta víziókhoz. Az irodalomé nagyobb, ezt a jövőt írta meg Spiró a Feleségversenyben. Már most is nagyon nagy a baj, de még sokkal-sokkal nagyobb is lehet. Erről a nemzeti együttműködés kormánya egyszerűen nem akar tudomást venni. (...)
Amikor egy évvel ezelőtt beszélgettünk, az volt a véleménye, hogy rosszabb már nem lehet. Most mintha nem merné ugyanezt kijelenteni.
Nem, meg kellett tanulnunk, hogy a lehetetlen határai folyamatosan tágulnak. Tegnap még elképzelhetetlen volt, hogy a miniszterelnök a turul jegyében áldja meg az országot, amely legendában ő maga sem hisz. Mindennap ér valamilyen meglepetés a szélsőjobbnak tett engedményekkel. Ha nem történik valami, akkor óhatatlanul megyünk tovább a szakadék felé, és egy ponton a rendőrállam fegyverei is megjelennek.”