A család, mint perverzió

„Varga képviselő úr szerint például a család és az önmegvalósítás és az emancipáció (nem tudni, pontosan érti-e, miről beszél) kizárja egymást. Először jön a fajfenntartás kötelessége, csak utána jöhet (mint személyes luxus) az egyéni érvényesülés – szól a politikai képlet. Hadd mondjuk el innen a való világból, hogy az a nő (család), amelyik nem »valósítja meg magát«, nem dolgozik, nem keres pénzt, nem halad előre, nem épül be a társadalmi hálózatokhoz, nem fér hozzá a lehető legszabadabban a legtöbb információhoz: az kiszolgáltatottá válik, képtelen eltartani a gyerekeit és önmagát. Valódi családbarát országokban tehát az »önmegvalósítás« nem ellentéte, hanem szinonimája, nélkülözhetetlen feltétele a gyereknevelésnek. (...)

A szülés – ugyancsak a kocsmapolitikai vitákban – »hivatássá« válik. Ez annyit jelent körülbelül, hogy válj főállású szülőgéppé, automatává. És erre légy büszke is. Megintcsak a valós, családi oldalról: a szülés – egy, kettő vagy bárhány gyerek világra hozása – belső, személyes, autonóm döntés. Attól egyedi, attól személyes, ezért megkérdőjelezhetetlen. Nem fő-, nem mellékállás, hanem élettörténet, élés. Nem politikai érvekkel, érzelmi zsarolással, személyes ráhatással kizsarolható feladat. A nő vagy szül, vagy nem szül, pont. Nem gazdasági, nem nemzetpolitikai megfontolások alapján, nem azért, mert nyugdíjas éveire bebiztosítja önmagát, nem önzetlenségnek álcázott önzésből. Csak úgy, az életért, l’art pour l’art. Becsüljük meg az életet annyira, hogy ezt elfogadjuk!

Ha a fiatal nőkkel elhitetjük, hogy »legfontosabb hivatásuk a gyerekszülés«, fent említett Varga képviselő úr legutóbbi, a parlamenti vitában elhangzott állításainak megfelelően, akkor csak azt várjuk el, hogy elfogadják: egyszerű tenyészállatok. Addig érnek majd valamit, amíg szülnek. Ettől függ a megbecsültségük (valamint az, hogy kapnak-e enni, lesz-e fedél a fejük felett). Aki nem szül, az nem fiatal, az nem nő, az bukott ember. De legalábbis másod- vagy harmadrendű. Majd eldöntik.”