„A bírói indoklás annak ellenére világos és logikus, hogy látszólag a döntéshozó személyes értékrendjén alapul, a hiperkorrekt magyar média csak azt a részt emelte ki a szövegből, miszerint »a vádlottnak a szoborállítás elleni tiltakozása a jog által is méltányolt, erkölcsileg pozitív tartalmú, és társadalmilag hasznos figyelemfelhívás volt«. (...)
A siófoki bíró nem közvélemény-kutatások és blogbejegyzések alapján döntött, hanem a hatályos magyar törvények szerint. Dániel Péter ugyanis tettét a véleménynyilvánítás szabadságával igazolta, mert szerinte Horthy személye nem méltó a szoboremelésre. Azt persze elfelejtette, hogy a festékes nácik szerint a meggyilkolt magyar zsidók emléke sem méltó rá. Ezért mondta ki az ítélet, hogy a rongálót nem védi az alkotmány, mert tette veszélyes a társadalomra.
Mivel azonban a hazai kárpótlási törvények rögzítették, hogy a Horthy Miklós vezette magyar állam történelmileg felelős az 1939-44 közötti zsidótörvényekért, a munkaszolgálatosok szenvedéseiért, a vajdasági pogromért és a németek készséges kiszolgálásáért a deportálások során, ezért a véleménynyilvánítás ezen módja jogilag nem, de erkölcsileg védhető. Hogy társadalmilag hasznos-e? Amíg úri passzió a Horthy-kultusz, addig mindenképpen.”