„Az első Orbán-kormány bukása után a Dunaferrt nullszaldósra hozták fel, majd privatizálták. Ennek következtében nem az adófizetőket terhelte a fölhalmozott több mint 60 milliárd forintos adósság, a 130-140 milliárd forintnyi elhalaszthatatlan beruházás, a tőkeemelési kötelezettség és azok az infrastrukturális és szociális kiadások, amelyeket a tulajdonosok vállaltak. A privatizáció utáni jó évek nyeresége belement a fejlesztésbe, a tulajdonosok nem is vehettek ki 2009-ig osztalékot, azután meg már csak a válság évei jöttek, melyek veszteségét szintén nem az adófizető viselte. Minden magyar adófizető több tízezer forinttal lett gazdagabb attól, hogy a Dunaferr nem maradt állami tulajdonban. Ezt a több tízezer forintot valahol elköltötte, netán vállalkozásokat, vagyis munkahelyeket finanszírozott vele.
Jelenleg kb. háromezer emberrel kevesebb dolgozik a cégnél, mint a privatizáció idején, most megint el fognak bocsátani több száz dolgozót, és állami hitelt kérnek, hogy a cég versenyképes maradjon, s ne kerüljön veszélybe még további ezrek munkahelye.
Ezt be lehet úgy állítani, hogy a privatizáció több ezer munkahelybe került és a maradék több ezret is veszélyezteti. Csakhogy éppen ez a szemlélet veszélyezteti a munkahelyeket. A valóságosan és fönntarthatóan létező munkahelyeket.”