Kihányta a szívét - Listener-koncertbeszámoló

„Listener szövegei a kimondás pillanatában önálló életre kelnek, ezért van erős hatásuk. Ha valami szó bennmarad az énekesben, az mint főzelékben a liszt, gonosz belső ellenséggé áll össze, és uralkodni kezd az egész testen, legalábbis messziről ilyennek tűnik Dan Smith testfacsaró, sokat grimaszoló előadásmódja. 

A lényeg: versszerű szöveget ad elő Smith teljes átéléssel, sokszor trombitával, mintha minden dalon az élete múlna. Christin Nelson gitárossal történő megismerkedése azért fontos, mert végre dalosabb dolgok születnek, és az énekesben rejlő energiát a lehető legjobban kezdték használni.

Az Akvárium miniszínpadán, bumszli szürke sportcipőjét levéve áll egy férfi, aki a számok közötti szünetekben egy kezdő gimnaziumi zenekar megilletődött fellépőjére hasonlít, aki nem a csajozás és a népszerűség miatt kezdett bele a zenélésbe, hanem mert mondani akart valamit a világrol. A világ pedig kifejezetten olyan, amiről beszélni kell. Zenélés közben mezítláb topog, dobog, majd ugrálni kezd, rázza a fejét, fékevesztetten áramlik az energia, mintha a színpadon minden csak azért lenne, hogy segítse előcsalogatni a szavakat Henry Rollins es Ian Curtis szerelemgyerekéből.

A Listener szimpatikus zenekar, és ennek sok jelét mutatják. Kedvesek, szerények és persze szerethetően maflák is. Dan Smith kiesik a gitározásból vagy szövegmondásból, ha épp az izzadságot törli ki a szeméből, vagy az egész dal folyása eltűnik a hangszerek kicserélése miatt, amikor a trombitázást hirtelen megszakítva gitározni kezd. Christian Nelson lihegve hajol a mikrofonhoz, majd hatásos, rövid történetbe kezd, aminek a végén a pultos hoz neki egy sört, késobb zsebkendőt kérnek neki, mert folyik az orra. Családias koncert volt, ami nem mindig baj.”