Vízilabdában mi vagyunk a császárok!

„Volt ez az izé, ez az első mérkőzés a vérben forgó szemű szerb legényekkel, akik a sok aranyukat elcserélnék egy darab olimpiaira; csőd. S láttuk ezt a montenegróiak ellen elővezetett, hm, kicsit jobb izét, amely iksz is lehetett volna, ha... (Ilyenkor szokták írni, hogy na de a sportban nincs »volna«, de legfőképpen nincs »ha«, ám én ettől a fordulattól frappánsan eltekintenék; pláne, hogy legyenek kedvesek egy olyan élethelyzettel/szituációval megkínálni, amelyben a feltételes módot, hopp, konkrétan befejezett múltként lehetséges értelmezni.)

Tehát van itt kettő zakó.

Meg van itt minden; pontosabban nincs. A válogatott kissé motiválatlanul, afféle »úgyis behúzzuk« alapállásból járatja a zsét; a kapitány nyugdíjas bácsiként ingat fejet a parton, mint akinek most szóltak, hogy hiába rendelte meg, csak a jövő héten hozzák télire a szenet; s egyáltalán, nincs semmi, amibe bele lehetne kapaszkodni, csak a ciki van, a mérhetetlen ciki van.

Egyelőre.

Lévén, hogy az érintettek ezt az írásfélét jól elolvassák, borzalmasan fölhúzzák magukat a megállapításokon, különösen a motiválatlanságon meg a szénre váró bácsin – egyebekben: a megannyi pompás, szakértő kritikán –, s úgy fölpofozzák a románokat, a briteket meg az amerikaiakat, hogy aztán a negyed- meg az elődöntőben szinte masírozást rendeznek, a fináléban pedig, tyuhéj, ott pedig!

Én meg utána csak idebökök, s azt mondom: ejha, hiszen magam ezt előre jeleztem.

Nagy örömömben meg veszek egy karikás ostort és két bő gatyát.”