„Az uniós válságkezelési módszer pillanatnyilag kizárólag az eurózónára, azon belül is kiemelten Németországra és a dél-európaiakra van szabva. Ez nem a mi bulink, ez számunkra rossz recept. Ha rászorulunk, az azt jelenti, hogy a végletekig eladósodtunk, ki vagyunk terítve, ki vagyunk szolgáltatva. Úgy, mint most a görögök és holnap a spanyolok. S itt egy pillanatra álljunk meg!
Mielőbb bárki új politikai kliséket próbálna kreálni a fentiekre: senki sem vonja kétségbe uniós tagságunkat, Magyarország európai elkötelezettségét. S ha Kovács László szocialista exkülügyérnél a magyarok többsége talán már kisebb lelkesedéssel teszi félre a reggelit, ha a trombita a »nyugati világ értékrendjének megvédésére« szólít, a NATO-tagság nem kérdéses.
Ezek a »féltő felvetések« is akkor kerülnek elő rendszerint, amikor kicsit kilépünk a brüsszeli sorból, amikor számunkra kényelmesebben váltunk lépést. S főleg akkor, amikor előkerül Oroszország és Kína, tágabb értelemben a keleti nyitás kérdése. Az, hogy Magyarország gazdaságilag több lábra álljon. Kérem, tényleg a helyén értsék: nyugati szövetségeseink nem euroatlanti integrációnkat féltik, ők a keleti piacokat féltik tőlünk.
Berlintől Párizsig nem attól tartanak, hogy orosz és kínai cégek jelennek meg az unió keleti végein. Őket az zavarja, hogy ezeket a rubel- és jüanmilliárdokat nem náluk fektetik be. Ezt meg is lehet érteni, hiszen szép dolog a szövetség, de azért mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi. Ez így helyes. Nem Washingtont cseréljük Moszkvára, netán Brüsszelt Pekingre, hanem kiegészítjük az egyiket a másikkal. Ismétlem: ezt teszik ők is.”