A birkák dala

„Liberális demokraták, pláne liberális értelmiségiek (ha ugyan tarthatjuk őket külön társadalmi csoportoknak) nem képesek megérteni, miért van sokaknak szükségük valakire, akit vakon követhetnek, akinek minden szavát elhiszik, akit imádhatnak olyan erős hittel, amilyennel valaha csak a mennyekben vagy az Olümposz csúcsán lakókban hittek az emberek. A demagógokra és demigodokra (félistenekre) támasztott igény megértéséhez meg kell értenünk, hogy nem mindenki számára intellektuálisan kihívó és kielégítő, hanem talán mérhetetlenül unalmas vagy éppen frusztráló a munkája; nem gazdag, hanem inkább sivár a társadalmi környezete. Kiürült az érzelmi élete. Vannak, akiknek a magánszférájukban nincs senki és semmi, ami betöltené a bennük létező űrt.

A jobboldalon Orbán megtesz mindent, hogy betöltse ezt az űrt, és a Jobbik még inkább az emberek érzelmi-indulati igényeinek kielégítésére játszik rá. Mert ne feledjük, a gyűlölet is érzelmi lényünk megnyilvánulása: még azt az űrt is betöltheti, amely a szeretetlenségből fakad. De szemben a szeretettel, amely olykor éveken át bimbózik, a gyűlöletet a legapróbb parázsból is könnyen lángra lehet lobbantani, amely aztán mindent felemésztő futótűzként terjedhet tovább. (...)

Az utóbbi hónapokban Orbán újabb és újabb frontokat nyitó, gyakran teljesen ellentmondásos, olykor látszólag minden racionalitást nélkülöző megnyilvánulásai egyre inkább egy hálóba került hal csapkodására emlékeztetnek. És ez a háló csakis a hatalomvágya lehet, amely őt fogságban tartja. Azt, hogy vergődése elvezet-e a megváltó katarzishoz, amely felszabadíthatja pozitívabb energiáit – jobbik énjét –, egyelőre nem tudhatjuk. Hogy visszavonult lemerült akkumulátorai feltöltésére, jelentheti azt is, hogy kész szembenézni önmagával, de azt is, hogy felismerte: fékezhetetlen hatalomvágya a katarzis felé sodorja, amely jobbik énjét hozhatja előtérbe, ám ennek elfogadásához fél feladni azt, amit eddig élete meghatározó mozgatórúgójaként ismert. Vagy legalábbis mutatott a világ számára.”