„Az elmúlt héten azonban a nemzeti zászló megint a magasba emelkedett. Nekünk elsősorban erről szólt ez az olimpia, és nem csak az aranyérmek miatt. A küzdelmekben részt vevő és helytálló magyar sportolók és a magyar szurkolók látványosan nagy tábora félre nem érthetően adott választ azoknak, akik olimpiai szereplésünk, első győzelmeink kapcsán is gyűlölettel teli idegenségüknek adtak hangot. Néhányan voltak csupán, de ők mindig hangosak és mögöttük ott persze azok is, akik ilyenkor csak némán gyűlölködnek, mert legalább annyi eszük van, hogy ennyire nyíltan és ostobán azért mégsem adják ki magyarellenes indulataikat.
Ezek is ellendrukkerek voltak most is, mint mindig, nem is a sport, nem is az olimpia, hanem Magyarország és a magyarság ellendrukkerei. Mert ha éppen nem ők a sikeresek, nem róluk szól a világsajtó, az nekik nagyon tud fájni. Ha olyanoké, akik megküzdöttek érte, és személyes sikerüket mindjárt meg is osztják a nemzettel, melyhez tartoznak, az nekik különösen fájdalmas. Ők azonban most együtt sem számítottak. Ez az olimpia mindenestül, a megszerzett érmekkel, a helyezésekkel, a sportolói és szurkolói magatartással és azoknak a helytállásával együtt, akik fájdalmas sérüléseikkel is vállalták a küzdelmet, vitathatatlanul magyar ünnep lett.”