Egy hősök nélküli kor hőse

„A mostani alighanem az első olyan időszak a világtörténelemben, amikor az emberfeletti teljesítmények, életutak sokszor nem lelkesedést vagy csodálatot, hanem gyanakvást váltanak ki. Ebben bizonyosan szerepe van a sajtónak, és még inkább a Földet összezsugorító internetnek. Villámgyorsan értesülhetünk arról, hogy a világ túlvégén az államférfinak tartott politikus saját zsebre dolgozott, az író ellopta más gondolatait, a csodacsatár bundázott. Ha önzetlen kezdeményezéssel, nagy eredménnyel találkozunk, máris gyanakodni kezdünk, mondván, valaki biztos át akar verni minket. Pedig lelkünk mélyén alighanem ennek ellenkezőjére vágyunk. Nem különbözünk a tábortűz körül gyülekező őseinktől, akik nemzedékeken át újra és újra megtanulták mitikus hőseik, hadvezéreik cselekedeteit. S alighanem lebunkózták azt, aki közbeszólt, hogy a dicső felmenő a lovakat lopott.

Talán éppen nihilistává nevelő médiavilág és a nagy tettek, nagy emberek iránti vágyakozás között fennálló feszültség magyarázza a honi Gyurta-lázat. Előttünk áll egy úszó, aki már 15 évesen a legnagyobbak között versenyzett, aki felállt kudarcai után. És aki megható olimpiai győzelme után szabatos, szerény mondatokban beszél a világ legegyszerűbb, ámde leginkább túlbonyolított dolgairól: erőfeszítés, munka, siker, felelősség, mesterek, család, nemzet. Aki élete kiemelkedő pillanataiban, egy ország szeretetében fürdőzve is az elhunyt barátra gondol, és elküldi aranyérme másolatát a nemrég meghalt norvég sporttárs családjának. Nem élnénk e hősök nélküli korban, ha az internet mocsarából és nagy lapok publicisztikai rovatából nem bugyborékolnának fel a fanyalgók, a politikai sandítók, a milyentizenötmilliózók.

Szerencsére ők már mindörökre eltörpülnek egy 23 éves fiatalember zsenialitása mellett. Gyurta Dániel olyan, amilyennek - ne féljünk a szótól - Magyarországot látni szeretnénk. Szerény, magabiztos, öntudatos, soha nem adja fel és legfőképpen: győztes.”