A futball halála

„Már akkor kezdett egy kicsit elegem lenni, amikor a magyar irodalom átalakult kispályás bajnoksággá. Persze a nyolcvanas évek végére én is kívülről tudtam a Termelési-regény csillaghegyi öltözőjeleneteit, Moldova ferencvárosi poénjait és így tovább Tandori anglomán gombfocikalandjaitól Garaczi grundélményeiig, de amikor ez az egész már odáig fajult, hogy addig nem lehetett író valakiből, nem avatták föl, nem kapta meg az iparengedélyt, amíg nem írt legalább egy esszét a keresztlabda metafizikájáról, nem volt egy jó kis – önéletrajzi ihletésű! – novellája egy sokadosztályú vidéki kiscsapat mélabús balbekkjéről, akkor besokalltam. Nem vagyok hajlandó többé elolvasni egyetlen sor futballnovellát sem, átlapozom az ÉS-ben és a Narancsban az irodalmi igényű nagypublicisztikákat a félpályás pressingről meg a modern szélsőjátékról. Halálosan unom. És aztán beszálltak a politikusok is. Ma már a másod- sőt harmadvonal is. Amikor napokig foglalkoztatta a sajtót Szijjártó Péter futsalcsapatának bajnoki szereplése, összeroppantam, mint egy mélyszláv orosz középpályás, és zokogtam belül.(...)

Az Eb elkapta a pillanatot, amikor kiépült a verbális futball nyomasztóan fejlett infrastruktúrája, és elszabadult a szakértés. És világossá vált, nekünk, kissé sokkolt semleges nézőknek, mi a futballkultúra lényege: az állandó dekadenciaélmény és a frusztráció.(...)

Láthatjuk, kibaszott zombijáték: a FUTBALL mindig meghal, mindig temetjük, de hiába. Örök csalódás a futballrajongói élet, idegbaj, pusztulás, megaláztatás, sikertelenség. Még eltemetni sem bírjuk. Ez nagyjából meg is magyarázza, hogy miért ilyen népszerű a foci ebben az országban még mindig, pedig legalább negyven éve nem született olyan magyar ember, aki elücsöröghetne néhány évig egy európai élcsapat kispadján.”