Ponta, Orbán, Fico

„Van tehát egy baloldali (Fico), egy jobboldali (Orbán) és egy balliberális címkét viselő miniszterelnök (Ponta), így megállapítható, hogy a politikai irányultság és a demokratikus berendezkedés iránti elkötelezettség között e térségben nincs összefüggés. Inkább a hatalomépítés bizonyos kelet-európai jegyei ismerősek. Mintha ebben a keretben próbálna a korábbinál szelídebb utat keresni Robert Fico, holott a szlovák miniszterelnöknek valószínűleg sem karaktere, sem politikájának főbb céljai nem változtak. Csak másként akar ringben maradni. Populista hangvételét sem vesztette el, ugyanakkor pragmatikusabbá vált, reakciói óvatosabbak, kalkulál konkurensei és a világ reakcióival. Nem üt annyit, alkalmanként elhajol, nem törekszik folyton ellenfele kiszámoltatására, megelégszik a pontozásos győzelemmel. Sőt néha kivár, inkább nézzék visszafogottnak, mint hogy beleszaladjon egy hatalmas pofonba. Szövetségest és nem csak konfliktust keres. Nacionalizmusának szerves részévé vált az euróövezeti tagság, ennek büszkesége és nyűge egyszerre jellemzi megszólalásait.(...)

Robert Ficót sokan hasonlították Orbán Viktorhoz – ő azonban épp arra törekszik, hogy különbözzön tőle. A román Viktor Ponta hatalmi belépője viszont szintén amolyan egész pályás letámadás, amely ellen az európai fórumokon élénken tiltakozik a Fidesz, az MSZP pedig mintha későn ébredne, bizonyítva a pártcsaládok összetartásának mindent fölülmúló erejét. És talán azért is tesznek így, mert tudják, hogy ez nem ugyanaz az eset, mint Orbáné, aki egy egész demokratikus szisztémát szedett szét. Ponta csak egy embert akar, igaz, az az államfő. Ponta számára veszélyes az autokrata eszközök alkalmazásában profi Basescu helyzetben hagyása – ellenlábasát egyszer s mindenkorra el akarja takarítani az útból. Azt nem tudni, hogy Ponta később lépést vált-e.”