„Tehát. Az állam úgy gondolja, az volt eddig az egyik legfőbb, orvosolandó gond a széles dolgozói tömegek élelmiszer-ellátásában, hogy nem tudták eldönteni, magyar-e, és ha igen, milyen mértékben magyar az a tartós tej vagy müzli. Generációk tömörültek eddig a felvágottas pult előtt, azt bogozva, kellően hazai származású-e a parizer. Na ennek az »elmúltnyócévben« gyökerező problémának mostan vége. Lesz egy külön védjegy a 100% magyar árura (magyar alapanyag, magyar feldolgozás), a hazai árura (annak alapanyaga 51 százalékban magyar), és a hazai feldolgozású árura (ez magyar mázban már-már idegenszerű terméket jelent, ha az ilyen áru ember lenne, Szegedi Csanádnak hívnák).
Miért van tehát szükség ilyesfajta nürnbergi törvénykezésre egyszerű áruk esetében? Miért gondolja azt egy minisztériumi államtitkár, hogy ha megfelelő etnikai matrica kerül egy tejesflakonra, akkor attól vonzóbb lesz? Azért, mert az illetékes fejekben nyilván azt gondolják, a »magyar« jelző az elmúlt két évben jelentésmódosuláson ment keresztül, és ma már azt jelenti, hogy »jobb, mint a többi cucc, ami ugyanennyibe kerül«.
A »magyar« védjegy logó azonban nem a minőség szinonimája, hanem pótléka. Nem jó áron kell jő minőségű terméket előállítani, amire még ráadásul kereslet is van, nem, a megfelelő minőséget jelző logóval oldjuk meg a nem éppen magas hozzáadott értékű problémát. A vásárló nyilván hülye, és azt hiszi, ami magyar, automatikusan jó is. Pedig ennek cáfolataként elég volna egy pillantást vetni a kormányra.”