Csatáry Budapesten

„Csatáry László gettóparancsnok kétségkívül

súlyosan érintett tehát az 1944-es deportálásokban, és túl minden jogi megfontoláson, sokkal komolyabb mértékben testesíti meg Endre László apparátusát mint a bácskai »Hideg napok« egy egyszerű csendőre. Nem csupán több mint 15 000 volt zsidó honfitársunkat deportálta, ezt megelőzően aktívan meg is alázta őket emberi méltóságukban. Éppen ezért lenne fontos, hogy bűneit egy esetlegesen rosszul felépített bizonyítási eljárás nem moshassa el, ne legyen belőle a nemzeti oldalon hős csak és csupán amiatt, hogy Zuroff esetleg eredménytelenül pereli be. Márpedig ennek az esélye jelentős. Nem Csatáry László hajlott kora itt az akadály, hiszen szellemileg még ép. Egy újabb, Képíró-per azonban a nála a jóval komolyabb vádpontokkal szembenéző Csatáry esetében elfogadhatatlan következményekkel járhat, abszurd módon áldozatot farag belőle. Más sem hiányzik még a gombaként szaporodó Horthy-mellszobrok által meghatározott magyar közbeszédnek. A »tikkun olam« szellemétől pedig ez bizonyosan nagyon messze áll.

A volt kassai gettóparancsnok perbe fogása tehát csak akkor lenne elképzelhető, ha a perbe fogók teljesen biztosan, és írásos bizonyítékokkal támasztják alá, hogy Csatáry pontosan tudott arról, mi folyik Auschwitzban. A jogi eljárás azonban nem feltétlen a történeti felelősségre vonás ideális színhelye. Számomra azonban az egész most újrakezdődő huzavonánál nagyobb jelentősége van annak a kérdésnek, hogy az éppen háborús szerepe miatt kanadai állampolgárságát elvesztő, 1995 óta ezért Magyarországon élő Csatáry miért csak most és így kénytelen szembenézni ezekkel a vádakkal? Miért csak 17 év után figyelünk erre az emberre, és miért angol újságírók lelték meg?

Zuroff programja keretében – körülbelül a magyar perekkel egy időben – a lengyel ügyészség, és a Nemzeti Emlékezet Hivatalának történész munkatársai keresnek 20 zsidó nő haláláért felelős lengyeleket. Totális elutasítás helyett tehát a Kárpátok túloldalán ugyanezt a problémát megpróbálják nemzeti szinten megoldani, sajátjuknak érezve fontosságát. Hannah Arendt »Eichmann Jeruzsálemben« című könyvében már értekezett a »gonosz banalitásáról« – »Csatáry Budapesten« címmel viszont aligha fog valaha könyv születni a magyar katarzisról. Karsainak tehát a maga szikár kutatói szempontjából igaza van, egy per nem helyettesíti a társadalmi vita komplex folyamatát. A szembenézés egyéni felelősség ugyan, de mindaddig, amíg történelmünk elhallgatott eseményeinek nyilvános kibeszélése nem fontos számunkra, addig a Csatáry-félék valójában ránk is cinikusan ajtót csapnak.”