A szabadpiac álarca

„Hazánk az elmúlt húsz évben valódi laboratóriuma volt az iparszerű pénzügyi csalásoknak. Bank- és jegybanki törvényt vezettünk be 1991-ben. Évekig azonban sem a bankokra, de kiváltképp a jegybankra nem alkalmazták a nemzetközi számviteli szabályokat, azok valós veszteség helyett papíron nyereségeket mutattak ki. Csak így volt lehetséges súlyos milliárdok kiemelése és ezek külföldre menekítése állami tulajdonú kasszákból. A demokrácia »dicsőségére« a bankok tőkehiányát úgy pótolták az adózók pénzéből, hogy a parlamentet meg sem kérdezték. Ezt a logikát követi ma az eurót mentő alapok logikája is. Nálunk a szakma vezetői üdvrivalltak örömükben a bankkonszolidáció tényén, de Németországban ma nyílt levélben tiltakozik ez ellen legalább százhetven derék közgazdász. Nálunk hatalmas csalások iratai évtizedekig vesztegelnek a bíróságok útvesztőiben. Máig sincs válasz arra, hogy volt-e közük a svájcifrank-hiteleknek a svájci frankhoz, vagy az csak hivatkozás. Mintha senki sem lenne kíváncsi arra, hogy a Libor-szédelgés hol, mennyi kárt okozott nekünk. Fel sem merült, hogy meg kellene vizsgálni, vajon a hazai bankközi kamatlábunk (Bubor) nem esett-e esetleg manipuláció áldozatává.

Az elmúlt húsz év alatt eltüntetett csaknem három évre való nemzeti jövedelmünk nagyon hiányzik, emiatt a társadalom végzetesen kiszolgáltatottá vált, ami nem fokozható tovább. Nem volt más módja az államnak, mint az adót eddig kerülő szektorok bevonása a közös teherviselésbe, valamint a társadalom tehervivő rétegei terheinek könnyítése. Ezt tükrözik az adórendszer tervezett és eddig végrehajtott változtatásai, az egykulcsos személyi jövedelemadó és a tervezett tranzakciós illeték. Ezzel a nem ortodox módszerrel sikerült megelőzni nagy európai partnereinket. Ezt nehezen tolerálják, de azt jó szemmel nézték, hogy cégeik évtizedekig remekül kerestek nálunk.”