„Tarthatatlan állapot, hogy a gyengébb tagállamokból ezermilliárdos nagyságrendben áramlanak át a megtakarítások és a befektetések a biztosnak vélt országok bankjaihoz. Mindez lassú halálra ítéli a periféria államainak bankjait, leállítja az ottani hitelezést, és önbeteljesítővé válnak a bankcsődöt vizionáló leminősítések. A közös uniós felügyelet ugyanakkor a nemzeti ellenőrzés egy részének feláldozását is megkívánja, cserébe viszont létrejöhet egy közös bankgarancia. Ez önmagában is mérsékelheti az erősebb államok felé irányuló pénzmozgást, így életben tarthatja a perifériára szorult államok bankjait.
Félő azonban, hogy a szuperunió megint a gazdagok érdekeit képviselné, ahogy az euró bevezetéséből is jobbára a versenyképesebb gazdaságok, elsősorban a németek profitáltak. Sőt, a szegényebb tagállamok felzárkózási alapjainak megrövidítése ellenkezik az unió szolidaritást hangoztató alapelveivel, és nyíltan alkalmazza a kettős mércét. Nem lehet olyan döntésre kényszeríteni a gyengébb tagállamokat, hogy válasszanak a nemzeti szuverenitás és a felzárkóztatási források között. Politikailag inkorrekt nyelven ezt hívják zsarolásnak.
Ha az unió következő költségvetése valóban 20-30 százalékkal csökkenti a hátrányosabb régiók, így hazánk támogatását, akkor azt a keserű tanulságot kell levonnunk, hogy ismét rossz klubba léptünk be, és csak kívülállóként, a szuperhatalom perifériájáról követhetjük a fejleményeket.”