A nemzeti konzultáció

„De két minimális követelmény felvethető a kormány kezdeményezéseivel kapcsolatban: a feltett kérdéseket célzottan azokhoz a csoportokhoz intézzék, amelyek kompetensek az adott kérdés tárgyában, és elegendő információ álljon rendelkezésre a döntés várható előnyeiről és hátrányairól.

A nemzeti konzultációban egyik feltétel sem érvényesül. A kérdések összeállításánál láthatóan nem a kompetencia volt a rendezőelv: a kérdések változatos területeket ölelnek fel, az átalányadózástól a gyermekes családok szocpol támogatásán és a devizahitelesek megsegítésén keresztül a nyugdíjak vásárlóértékének fenntartásáig. Egyik kérdésben a nyugdíjasok, másikban egy kár elszenvedői (devizahitelesek) kompetensek. A kérdőív elkészítői valószínűleg abból indultak ki, hogy az egyén képes megtervezni a jövőjét (a nyugdíjas éveiig), de ezt a racionálisan mérlegelő, előrelátó emberfelfogást az antropológia nem támasztja alá (arról nem beszélve, hogy jöhet egy másik kormány, amelyet »nem köt« a konzultáció). (...)

A kérdőív készítői a lehető legbonyolultabban tették fel a kérdéseket, amelyeknek a hossza a 4-től a 7 sorig terjed. Innentől kezdve a "nem tudom megítélni a kérdést" rubrika kitöltésének nagy száma borítékolható. Vajon hányan veszik majd a fáradságot mind a 16 (!) kérdés átböngészésére, a válaszokon való tépelődésre, az előnyök és hátrányok mérlegelésére? (...)

A kormány nyilvánvalóan arra törekszik, hogy az állampolgárokban olyan érzést alakítson ki: számára fontos az egyszerű emberek véleménye, szemben ez előző Gyurcsány- és Bajnai-kormányokkal, amelyek a szakértőiségnek biztosítottak előnyt. Emellett a kormánynak egy pragmatikus szándéka is lehetett: az, hogy a konzultáció révén felmérje önnön támogatottságát (tekintve a közvélemény-kutatási adatokban tükröződő kedvezőtlen tendenciát), és szorosabb egységbe kovácsolja támogatói táborát.”