„Régen túl vagyunk azon a tévhiten, hogy a társadalomra rábízhatnánk az antiszemita, rasszista, xenofób és homofób uszítás (a gyűlöletbeszéd) és az uszítók elszigetelését. Odáig meg el se jutottunk soha az elmúlt húsz évben, és ez mind a mai napig így van, hogy a jogra rábízhattuk volna ennek a feladatnak legalább a töredékét. A totalitarizmus bukása után nagyon is merésznek tűnő feltételezés arról, hogy a magyar társadalom kellőképpen önérzetes, tudatos, értékrendje biztos, önvédelmi képessége meg erőteljes lesz az uszítókkal szemben, bukott és ártalmas gondolat volt már a kilencvenes évek legelején, születése pillanatában is. Bukott és ártalmas gondolat volt ennek megfelelően az is, hogy az államnak ezzel a beszédmóddal nincs dolga, »büntetőjogi büntetésekkel nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni«.
Ha ezek helyett a magasröptű, sommás, ám kategorikus megállapítások helyett a Sólyom László vezette alkotmánybíróság meg nyomában a minden rendű és rangú doktrinerek azzal foglalkoztak volna, hogy aprólékos fogalmi gondossággal elkülönítsék egymástól az uszítást meg a mocskos, alpári politikai – ennélfogva a közbeszédből is kiirthatatlan – beszédmódot, mert az elsőt kötelező, a másodikat viszont (bizonyos esetektől eltekintve) nem szabad szankcionálni, mert akkor a szólásszabadságot korlátozzuk, ma nem itt tartanánk.”