„Böngészve a neten az nlcafé oldalára kattintottam, ahol egy vezető anyagra lettem figyelmes Az együttélés rontja a jó házasság esélyét? címmel. A leadből hamar kiderült, egy kutatási eredmény adta az extravagáns személyiségéről ismert celeb-költőnőnek, Karafiáth Orsolyának az inspirációt, hogy a házasságról írjon. A kutatások szerint ugyanis »Az eljegyzés előtt összeköltöző párok közül többen válnak el, mint azok közül, akik először házasként élnek együtt«. Karafiáth Orsolya az állítás kapcsán a tőle szokott merészséggel a házassággal kapcsolatos bennünk élő ősképet kérdőjelezi meg: érdemes-e egyáltalán a házasságra, mint a »holtomiglan-holtodiglan kötésre« tekintenünk, egyáltalán, minek erőltetni az örökös együttléttel meghatározható házasságot, mikor »annyi alternatíva létezik«?
Az írónő saját tapasztalataiból indul ki, melyekből felsejlik, alig lát jó házasságot maga körül. Ahogy írja: »vagy már évek óta döglődik egy kapcsolat, és mindkét fél ilyen-olyan nyitásokkal, kiskapukkal vergődik a kialakult szituációban, vagy éppen válnak, vagy válás után vannak, vagy éppen kötik meg a második-harmadik frigyüket". Nem vitatkozva azzal a sajnálatos és közismert ténnyel, hogy a válások száma valóban nagyon magas, szeretnék ezúton a házasság védelmére kelni. Arról ugyanis, hogy magas a légszennyezettség nem az éltető levegő tehet, s nem biztos, hogy a házasság holtomiglan-holtodiglan műfajával van baj akkor, amikor sok széteső kapcsolatot látunk magunk körül. (Az állhatatosság és az egymás melletti kiállás, tágabb értelemben véve a hűség egyébként nemcsak a párkapcsolatokat zilálja szét: egyszer érdemes lenne más kapcsolatainkat is górcső alá venni: hogy is állunk a a szülői-rokoni kapcsolatokkal vagy akár a barátságokkal, egyáltalán a felelősségvállalással más frontokon? Vajon rózsásabb lenne a helyzet, mint a válási statisztikák esetén?)
Emberi gyengeségeinket tehát nem érdemes összemosni egy jól bevált, értéket hordozó és igenis, természeténél fogva a véglegesség SZÁNDÉKÁVAL megkötött, tudatosan, nyilvánosság előtt tett fogadalommal/esküvel. A szándék - a dolog természeténél fogva - nem lehet más, mint igenis, végleges kötelék teremtése, hozzátéve, hogy saját vagy a másik fél gyengeségei és tévedései okán nem biztos, hogy meg is valósul majd mindez. Ez már két ember közös felelőssége és közös munkája.”