„Ez nekem sok. Ebben a jobboldali szimbolikus burjánzásban nincs tér az árnyaltságra, a megkülönböztetésre, a huszadik századi magyar múlt szétszálazására. Az utóbbi időben történt itt valami, ami nagyon szerencsétlen, s aminek az értelmezéséhez még idő kell. Valami olyasmi, mint amikor hosszú elfojtás után hirtelen és reflektálatlanul a felszínre kerül az, ami eddig belül volt, s aminek a folyamata külsőleg ebben a közelebbről meg nem határozott szimbolikusan kifejezett érzületvilágban ölt testet.
De hogy a mai Magyarországon a klasszikus »magyar-témák« miért jobboldali témák, meg nem bírom mondani. Ugyan mitől jobboldali téma, mondjuk, Trianon? Ugyan miféle baloldali vagy liberális önértelmezés vezethetett oda, hogy a rendszerváltozás óta a nemzeti kérdést úgyszólván teljességgel átengedte a jobboldalnak? Miért nem tudott itt kialakulni valamiféle diskurzus arról, hogy mit is kezdjünk mi, közösen a huszadik századdal? Ez az elmaradt párbeszéd most aztán üvöltözésbe csapott át, s itt maradtunk a leöntött Horthy-szoborral. Letisztították. Majd újra leöntik.
A szimbólumokkal pedig az a probléma, hogy nem bírnak árnyalni. Homogén objektivitásukkal beemelik a múltat a jelenbe, s esetenként olyan tartalmakat is, amelyeket maga a szimbólum alkotója sem akar beemelni. S ebben az egyneműsített szimbolikus térben az egyházak sem bírnak intaktak maradni, s mint látjuk, elég skizofrén helyzetek alakulhatnak ki. De itt már nincs distinkció, legfeljebb csak verbális. Így aztán nem marad tér a finomságnak, hanem fixálódnak a kölcsönösen egyneműsítő, felszínes és durva képletek, az egymást kizáró emlékezethagyományok és történelmi hátterű asszociációs bázisok, hogy aztán feltedd a kérdést: maradt-e még itt tér egy reflexív magyar közösségi önértelmezésre?”