Ürgebőrbe varrva

„Van néhány rossz hírem, magyarok. Az egyik, hogy egy nyilast babusgatni, az mérgező ugyan, de nem termel aranyat. Már az elején olyan csatát választottunk, amivel legjobb esetben sem nyerünk semmit. A másik, hogy ilyen hajmeresztő módszerekkel csempészni szoktak ugyan más államok is, de ők nem emberi hamuval, hanem például plutóniummal teszik. A hamuhoz képest a plutónium sokkal nyereségesebb szegmens, mivel plutóniumból lehet atombombát csinálni, és attól kétségtelenül erősödik a nemzet; nyilasmaradványokból viszont csak újabb vereséget lehet csiholni.

Mi ilyen győzelmekre pazaroljuk az erőinket és a pezsgőt. Jól megtanítottuk a románokat kesztyűbe dudálni. Hahaha, buflák mócok, hát ott volt a hamu végig a tatyóban! Csak az maradt ki megint a látókörünkből, ami miatt mi ritkán nyerünk a román diplomácia ellen: a világ. Hogy vajon minek néz ki mindez Németországból, az Egyesült Államokból és mind a többi országból, ahol nem értik, mi az a kesztyűbe dudálás egyáltalán, és ahol nem tudunk leszólni a híradóba, hogy a náci vonalat hagyják ki a tudósításból.

Uz Bencét nem látják, de nem is érdekli őket. Azt látják, hogy a magyar állam felsorakozik egy megrögzött náci mellé, és látványos erőfeszítéseket tesz érte. A román kormány pedig kajánul, fél szemét a világhatalmakon tartva lubickol a hírnévben, és úgy játszhatja ki a magyarkártyát, hogy közben learathatja az antifasiszta babérokat is. A végén aztán kesereghet megint Kövér László, mint a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után: nem ők találták ki ezt az egészet, csak muszáj volt beleállniuk. Hát nem, nem volt muszáj.

Annyi eszük sincs, mint Horthynak: ő legalább a háború végére felfogta, hogy rossz úton jár. Ezek hatvan évvel utána sem értik. Nyirő József megpihenhet békében: ostobasága fennen ragyog.”