Mit tehet Európa a rebellis magyarokkal?

„Az utóbbi időben, ellentétben a szabadságharcos retorika által uralt időszakkal, mely az ország szuverenitását hangozatta, a magyar fél egyértelműen az IMF-EU készenléti hitelmegállapodást tette meg elsődleges külpolitikai céljának. Mindent ennek rendel alá, nincs helyzet – bel- és külpolitikai viszonylatban sem –, amiben ne a megállapodási készséget kívánnák bizonyítani a különféle rangú politikusok és diplomaták. Azaz, a korábbi megregulázandó »rosszfiúból« hirtelen együttműködésre kész partnerré vált a magyar kormány, és ezzel egy teljesen új szerepkörbe került.

Erre a pozícióváltásra pedig egyszerűen nem készült fel az »európai politika«. Eltűnt az ellenfél, és a partner jelent meg helyette a külpolitikai színen, akinek egyértelmű siker lenne, hazai és külföldi színtéren is, ha megkötné a hitelmegállapodást. Az Európai Bizottság pedig, a korábbi politikai feszültségek miatt, még nem döntötte el, hogy a valamikori rosszfiú imidzsének javításához önmaga is hozzá kíván-e tevőlegesen járulni. Hiszen, ha megszületik a megállapodás, az azt jelenti, hogy a Bizottság, és ezen keresztül az Unió, lényegében legitimálja az Orbán-kormányt, bármit is gondoljon róla. Ez pedig teljesen új helyzetet hozhat a kormány bel-és külföldi megítélésében, alapvetően átírva az eddigi közvélekedéseket és közhelyeket.

A Bizottság attitűdje továbbá érthető azért is, mivel még sosem kérdőjelezték meg ilyen nyíltan az Unió működésének jelenlegi mechanizmusait politikai és ideológiai szempontból, mint történt ez az elmúlt másfél évben magyar részről. Érthető tehát az indulat és düh Magyarországgal szemben, de a hosszú távú gazdasági-politikai racionalitásnak ezt az érzelmi politizálást rövid időn belül felül kell írnia. Nemcsak a tárgyaló partnernek, hanem az egész Uniónak ez az érdeke.”