A politikai hibák természetéről

„Azt állítom, hogy az SZDSZ kiesése és a magyar liberalizmus politikai képviseletének megszűnése nem volt történelmileg eleve elrendeltetett, hanem politikai hibák sorozatának köszönhető. A »politikai ősbűnökben« azonban nem hiszek. Sok-sok apró lépés vezet el odáig, ahonnan már nincs visszaút, azt azonban már mi magunk sem tudjuk, hol volt a fordulópontot. Az egyes lépések nagyon közel esnek egymáshoz, így sokszor nem is látjuk, hogy egy újabb lépést tettünk meg, ezért is nehéz megállni a lejtőn. Utólag mégis könnyebb dolgunk van, mert az egész útra ráláthatunk, és visszamenőleg kikristályosodik egy-egy politikai helyzet, mely szimbólumává válik egyik-másik politikai folyamatnak. Természetesen nem egy blogbejegyzés dolga feldolgozni az SZDSZ történetét, akár csak ebből az egy szempontból is, ezért én a teljesség igénye nélkül, most négy dolgot emelek ki, melyek jól mutatnak különböző folyamatokat, amik okai voltak a későbbi bukásnak. 

Az SZDSZ a ’80-as években a pártállammal szemben alakult meg, és politikai programjának egyik fő célkitűzése a pártállami múlt lebontása, a nyugatos piacgazdaság és demokrácia kiépítése volt. Az SZDSZ és az akkori Fidesz soha nem támogatta az időnként napirendre került lusztrációs törvényjavaslatokat. Azon az állásponton volt, hogy a közvéleménynek joga van a pártállami múlt és az abban szerepet vállalók tevékenységének teljes körű megismerésére, de innentől kezdve a választópolgárok dolga, hogy miként ítélik meg mind ezeket. Mindkét párt azt vallotta – és én ezt gondolom ma is – hogy a demokratikus politika maximum annyit tehet ebben a kérdésben, hogy biztosítja a múlt megismerhetőségének törvényi feltételeit. Tudjuk, hogy ez azóta sem következett be. Most éppen a Fidesz szavazta le az LMP újabb ún. ügynöktörvényének napirendre vételét a parlamentben. 2002 nyarán, amikor a választások után fény derült Medgyessy Péter ügynökmúltjára, az SZDSZ annak ellenére állt ki a miniszterelnök mellett, hogy minden lehetősége meglett volna rá, hogy új miniszterelnököt jelöljön az MSZP-vel. Sokan érveltek akkor úgy, hogy az SZDSZ nem kockáztathat egy új választást, hiszen a kormányváltás ígéretével szavaztak rá a választók. Azonban választások nélkül is lehetőség lett volna a miniszterelnök cserére, ahogyan az kétszer is bekövetkezett azóta. Medgyessy támogatásával az SZDSZ identitásának egyik alapelemét adta fel: lássunk tisztán a múltban, de azt a választópolgároknak kell eldönteniük, hogy ennek ismeretében kiket tartanak érdemesnek politikai szerepvállalásra. Ehelyett a titkolózást, a pártállami logika következmények nélküli továbbélését legitimáltuk ezzel a döntéssel. A megismerhetőség hiánya még 22 évvel a rendszerváltás után is mérgezi a közéletet. Bár a D-209-es ügy után az SZDSZ kezdeményezésére létrejött a Mécs-bizottság, a valódi nyilvánosságot máig nem sikerült kiharcolni. Hibás döntést hoztunk, de az ujjal mutogatásnak, különösen egy évtized távlatából, nincs már sok értelme: hibának tartom, hogy nem tudtam meggyőzni a frakció többségét arról, hogy helyes döntés lett volna Medgyessy lemondatása.  Ennek a néhány nap alatt meghozott döntésnek hosszú távú következményei is voltak az ország szempontjából. A pillangó-effektus átszövi a legtöbb fontos politikai döntést, és mégis, megdöbbentően ritkán ismerjük fel, amikor a konkrét helyzetben lépni kell.”