„A Nemzeti dal alapkérdése nyomán érdemes lenne kicsit alaposabban eltöprengeni azon, hogy vajon mit is jelent itt és most szabadnak vagy rabnak lenni. És, ha kiderülne, hogy most rabok vagyunk, akkor tudnunk kellene hogyan lettünk azzá, és hogyan legyünk újra szabadok. (...)
Szent István államalapító királyunk dönthetett volna úgy is, hogy nem fogadja el az akkori Nyugat hatalomszerkezetéből adódó alkalmazkodási kényszereket. Mert Árpád fejedelem egy évszázaddal István előtt valóban úgy döntött, hogy nem fogadja el. (Árpád döntése azonban nyilván nem állta ki a politikailag korrekt beszéd próbáját, ezért is kellett ezer évre kiretusálni történelmünkből a 907-es pozsonyi csatát.) Erre a csatára ugyanis azért került sor, mert a Nyugat már akkor sem tudta igazán értékelni az adott kor rendszerét elutasító magyar döntést. Az is figyelemre méltó, hogy nem egyszerűen jobb belátásra akarták bírni Árpádot, hanem az volt a céljuk, amit Lajos német király úgy fogalmaz dekrétumában: »…ugros eliminados esse…«. Vagyis a magyarok kiirtassanak… (...)
Még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy a Nyugat a haladás, a felemelkedés, a méltó emberi élet egyetlen letéteményese. Ám ez már 907-ben sem volt igaz. Csakhogy ma már igen nehéz a szabadulás ebből a saját magunk által épített történelmi csapdából, mert a magyarság egy része elemi szinten sem képes felfogni e csapda természetét. Legalábbis erre utal az a tragikomikus tény, hogy egyelőre a szabadságnak és rabságnak még a meghatározásában sincs semmiféle egyezség.”