Doktor Schmitt, a tehertétel

Schmitt Pál egyszerre túl kevés és túl sok köztársasági elnöknek – ezzel a nagyon pontos érveléssel igazolta Kövér László, miért ellenezte olyan makacsul a volt MOB-elnök államfővé választását 2010-ben. Az idő őt igazolta: Schmitt köztársasági elnökként a jelölése pillanatától tehertétel a magyar jobboldal számára.

Schmitt a rendszerváltoztatás előtt épp úgy érvényesült, mint utána, így abszurd módon a kommunista örökséggel való teljes szakítást hirdető Fidesz állította az ország élére az elmúlt húsz év legkádáristább elnökét. Az államfő meg is szolgálja a maga módján ezt a bizalmat, szervilizmusba hajló lojalitással szignálja a hozzá érkező törvényeket (az unalmas bezzeg Sólyom helyett egy kis bezzeg Mádl: Mádl Ferenc az első Orbán-kormány idején szűk két év alatt három törvényt küldött az Alkotmánybíróság elé aláírás helyett).

És akkor itt van az elnök doktori disszertációja, ami a bizottság jelentése szerint formailag megfelelt a Testnevelési Egyetem gyakorlatának. Afelől semmi kétségünk, hogy megfelelt a korabeli szokásoknak: Schmittet nem tudományos teljesítménye, hanem (sport)vezetői pozíciója érdemesítette a doktori címre – a jelentkezés és a summa cum laude között eltelt idő, az a bizonyos egy hónap mindent elárul az eljárás komolyságáról. A fontos vezetők tudományos fokozathoz segítése a nyolcvanas években épp úgy teljesen természetes lehetett, mint a kilencvenesekben. (Tartok tőle, ma sem teljesen ismeretlen e jelenség az akadémiai hétköznapokban, de kétségtelen, hogy húsz év alatt sokat javult a helyzet.) 

Talán ez a doktorosítási gyakorlat jelenthette volna a méltó kiutat az államfő számára, ha már a botrány kirobbanásakor lemond a címről. Ezzel elismerte volna, hiába volt ez a fokozatszerzési eljárás megszokott annak idején, egyáltalán nem volt helyes. Most, a bizottság vizsgálata, kínosan maszatoló, mégis egyértelmű jelentése után ez már aligha elegendő: vagy maradék méltóságát megőrizve benyújtja lemondását, vagy marad, egy következmények nélküli ország és a magyar jobboldal tehertételeként – esetleg csak a következő botrányig.