„Frakciótársai mihez kezdenének önnel?
Szeretnék, ha nem tűnnék el.
Ahhoz mit szól, hogy a nyilvánosság előtt is hisztiként értékelték a lemondását?
Tudomásul veszem.
Megbánta, hogy visszaadta a frakcióvezetést?
Nem. (...)
Tavaly nyár óta koncentrált támadás zúdult rám az előző kormányoldalhoz kötődő médiából, mondván egyedüli gátja vagyok az ellenzék demokratikus összeborulásának. Ha a kongresszusi döntés után én állok ki azzal, hogy bojkottáljuk a kerekasztalt, keresztre feszítenek.
Jávor is ezzel állt ki. Őt nem feszítik meg?
Őt nem. Történelmileg úgy alakult, hogy az elmúlt két évben túlreprezentálódtam a médiában, én lettem az LMP első számú arca, és mindenki tudta, az én lekaraktergyilkolásommal elkoptatható a párt. Most új helyzet állt elő. Mindemellett nem állítom, hogy nem lehet igazsága annak, aki az úgymond elhamarkodottság miatt kritizál. Tény, hogy megállás nélkül toltam végig az elmúlt négy évet, és a teljesítőképességem határára érkeztem. Leverte nálam a biztosítékot a szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen, személyes jellegű konfliktusok sora. Kritikus helyzetben kell érezze az ember a belső egységet ahhoz, hogy a frontvonalban hadakozzon. Én ezt év elején nem éreztem.”